Gyerekkoromban a Mezquite-kút három közösséget látott el vízzel Jalisco Los Altos régiójában. Nem úgy működött, mint egy tipikus kút. Egy alagút, amelyet a domb alatt ástak, felfogott egy forrást, és onnan szállította a vizet a birtokunkra.

– Akkor miért száradt ki?

Eusebio végigsimított az arcán a kezével.

– Összeomlás történt. Két munkás meghalt. Később azt mondták, hogy a galériát elátkozták.

– És ezt el is hiszed?

– Az anyja sem hitte el soha.

Elmondása szerint anya nem sokkal azután fedezte fel, hogy apám tárgyalt néhány üzletemberrel, akik kő- és ásványbányászatban érdekeltek a környéken. Éveket töltött a nyomozással, de soha nem tudta bebizonyítani, hogy ki dugta el a vizet.

Miközben válaszokat kerestünk, egyre súlyosbodott a szárazság.

A víztartályok majdnem üresek voltak. Rodrigo tehenei fogyni kezdtek, és több család órákig várt, hogy feltölthesse a tartályait a városi vízvételi helyen.

Akkor értettem meg, miért siet annyira a bátyám.

Ha az a forrás még mindig csörgedezett, sokkal többet ért, mint a birtok.

Rosa bemutatott minket Mateo Arriagának, egy 31 éves földmérő mérnöknek, aki vidéki utakon végzett méréseket. Először nem akartam megmutatni neki a tervet, de miután szemügyre vettem a terepet, megerősített valami fontosat.

—Ez úgy néz ki, mint egy régi szűrőgaléria.

Lehajolt a papír fölé.

– És ez a vezeték egy olyan földterület alatt halad el, amelyet a bátyád épp most ajánlott fel egy kitermelő cégnek.

—Honnan tudod?

–Láttam a kataszteri hivatkozásokat, amikor a közelben dolgoztam.

Aztán a kútra mutatott.

– Ha a forrás eredeti jogai ehhez a birtokhoz tartoznak, Rodrigo megpróbál eladni valamit, ami talán soha nem is volt az övé.

Azon az éjszakán füstszagra ébredtem.

Két árnyék suhant át a fák között.

Egy fészer lángokban állt.

Mateo, Eusebio és én majdnem egy órát töltöttünk azzal, hogy földet és vizet dobáltunk, mire eloltottuk a lángokat. A maradványok között találtunk egy feszítővasat, amelyre Los Laureles monogramja volt felírva.

Másnap reggel megérkeztek az önkormányzat tisztviselői egy bírósági végzéssel.

Rodrigo azt állította, hogy az ingatlanom egy régi jelzáloggarancia része a hagyatékra, és követelte a kút visszaszerzését.

A 15 nappal későbbre kitűzött tárgyalásig megtiltották nekem az ásást.

– Megkötözte a kezünket – mondtam.

Eusebio felolvasta a parancsot.

És elmosolyodott.

– Nem. Pontosan azt tette, amit az anyja elvárt tőle.

Elővett egy ezüstérmet, amit a nyakában viselt.

Egy apró papírdarab volt benne:

“Ignacio Robledo atya. 4. könyv. Folio 119.”

Feldühített.

– Volt már ilyen korábban is?

– Az anyja arra utasított, hogy csak azután adjam át neki, hogy Rodrigo törvényesen igényt tart rá.

– Majdnem felgyújtották a házat!

– Mert ha megsemmisítették az iratot a kereset benyújtása előtt, akkor azt mondhatták, hogy soha nem is létezett. Most pedig itt egy aláírt kereset. Van egy dátum. Van egy ok.

Azon a délutánon egy régi plébániára utaztunk Arandas külvárosában.

Ignacio atya több mint 80 éves volt. Amikor megemlítettük a dokumentumot, becsukta az ajtót.

Előhúzott egy hatalmas, poros könyvet.

Felbukkant egy 1876-ból származó dokumentum.

A dokumentum kimondta, hogy a forrás, a csatorna és a Mezquite-kút soha nem tartozott Los Laureleshez. Egy közösségi építmény részét képezték, amelyet az őseim hoztak létre, hogy három várost lássanak el vízzel aszály idején.

Az adminisztráció annak a leszármazottnak a nevéhez fűződik, aki a kutat tartotta, és aki mielőtt tudomást szerzett volna erről az állapotról, megosztotta a vizet egy rászoruló másik családdal.

Fáztam.

– Vizet adtam Rosának.

A pap bólintott.

–Ezért tudta anyád, hogy képes vagy irányítani. Nem azért, mert a kedvenc lánya voltál. Mert ismerte a jellemedet.

A dokumentum megemlített egy eredeti példányt, a teljes terveket és a történelmi feljegyzéseket is, amelyeket a Keleti Galériában őröztek.

Aztán lovak hangját hallottuk kintről.

Mateo kinézett az ablakon.

– Ők Rodrigo emberei.

A pap elrejtette a könyvet, és kivezetett minket egy ajtón, amely a kis temetőbe nyílt.

Útelágazások között futottunk, miközben kiabálásokat hallottunk magunk mögött.

Most először értettem meg, hogy a bátyám nem egy családi vitában próbált megverni.

Kész volt minden bizonyítékot megsemmisíteni.

Úgy döntöttünk, hogy hitelesített másolatot küldünk Guadalajarába. A következő 48 órában Rosa házában rejtőzködtem.

Euszebio a kút közelében maradt.

A második éjjel egy fiú érkezett motoron, sápadtan és kifulladva.

–Doña Mariana… elvitték Don Eusébiót.

Éreztem, ahogy kiürül a testem.

-WHO?

– A bátyja emberei. Dinamitot szállítottak.

Hajnal előtt tértünk vissza.

Rosa velem jött. Mateo, Ignacio atya és több család is eljött, akik hallották a történteket.

A dombról láttuk a robbanószeres dobozokat.

Eusebiot a mesquite fához kötözték, homlokán megszáradt vérrel.

Rodrigo egy fáklyát tartott a kezében.

És Teresa mellette állt.

A húgom.

Ugyanaz a nő, aki hetekig úgy tett, mintha semmit sem tudna.

Amikor meglátott, elmosolyodott.

– Éppen időben érkeztél, Marianna.

Rodrigo a galéria bejáratára mutatott.

– Vess még utoljára alapos pillantást az örökségedre.

Aztán Teresa mondott valamit, amitől elállt a lélegzetem.

–Anyának 17 évvel ezelőtt hagynia kellett volna, hogy eltemessük, amikor még balesetnek tudtuk beállítani.
3. RÉSZ
Nem emlékszem, hogy félelmet éreztem volna abban a pillanatban.

Emlékszem a haragra.

Tiszta, szinte hideg düh.