Hetekig azon tűnődtem, vajon anya megőrült-e, vajon feláldozom-e a jövőmet egy beteg nő megszállottságáért, miközben Rodrigo és Teresa kezdettől fogva tudták, hogy a kút nem halt ki.

„Fogjátok már be!” – mondtam.

Teresa leengedte az esernyőt, amit cipelt, pedig még nem hajnalodott.

– Ne légy dramatizáló.

– Épp most mondtad.

Rodrigo állt előtte.

–Teresa arra gondolt, hogy anyának már évekkel ezelőtt meg kellett volna oldania ezt.

– Mit oldjon meg?

Senki sem válaszolt.

Mateo Eusebio felé indult, de Rodrigo egyik embere felemelt egy machetét.

Róza előrelépett.

Mögötte a szomszédok elkezdtek előrenyomulni.

Földművesek, napszámosok, gyermeket cipelő anyák, idős emberek voltak. Senkinél sem volt lőfegyver.

Rosa a dinamitra mutatott.

– Ha fel akarják robbantani azt a galériát, akkor úgy kell megtenniük, hogy mi is ott vagyunk felettük.

Rodrigo hangja felnevetett, bár már nem hangzott magabiztosnak.

– Most már te vagy a felelős a vagyonomért?

Ignacio atya hitelesített másolatot készített a jegyzőkönyvről.

– Pontosan ezt kell majd bizonyítania.

Rodrigo felemelte a fáklyát.

De egyik munkása sem mozdult, hogy meggyújtsa a tölteteket.

Ketten közülük évtizedek óta Los Laurelesben dolgoztak. Nekik is voltak gyerekeik, akiknek vízre volt szükségük.

– Kapcsold be te – utasította Rodrigo.

A legközelebbi férfi lesütötte a tekintetét.

– Nem azért jöttem ide, hogy embereket öljek, főnök.

Egy másik elejtett egy szerszámosládát.

Terézia hátrált egy lépést.

Most láttam először, hogyan tűnt el a testvéreim ereje anélkül, hogy bárki hozzáért volna.

A félelemtől függött.

És azon a reggelen az emberek jobban féltek a vizük elvesztésétől, mint az állásuktól.

Máté szabadon engedte Euszebiost.

Rodrigo nem robbantott fel semmit.

Azzal a megesküdéssel távozott, hogy a rendőrséggel fog visszatérni.

Tudtuk, hogy valószínűleg teljesíteni fogja.

Így gyorsan cselekedtünk.

A bírósági végzés megtiltotta, hogy az ingatlan bármely részét leromboljam vagy megváltoztassam, de Ignacio atya számos tanú előtt azt vallotta, hogy a robbanóanyagok közvetlen veszélyt jelentenek. Eltávolításuk elengedhetetlen volt az életek védelme érdekében.

Ezután kértük egy önkormányzati hatóság jelenlétét a Rodrigóhoz köthető tisztviselőkön kívül.

Amikor végre sikerült szabályosan kinyitnunk a bejáratot, Mateo ereszkedett le először, kötelekkel biztosítva.

Követtem.

Az alagútban nyirkos szag terjengett.

Ez volt az első dolog, ami meglepett.

Egy állítólag 17 évig száraz kútnak nem szabadna így szagolnia.

Gerendák, kövek és gyökerek között haladtunk előre, míg egy kis kamrába nem értünk.

Az egyik falon egy emléktábla volt, amelyen ugyanaz a nyolcszirmú virág volt.

Lent egy fémdobozt találtunk.

Benne voltak a teljes tervrajzok, a közösségi vagyonkezelői alap régi másolatai, karbantartási feljegyzések és anya által írt számos levél.

Találtunk valamit, amiről talán soha nem gondolta volna, hogy túléli.

Egy Rodrigohoz tartozó jegyzetfüzet.

Voltak benne dátumok, összegek és nevek.

Fizetések a tisztviselőknek.

Pénzt adtak egy szakértőnek, hogy kimerültnek nyilvánítsa a forrást.

Illegális fúrásokat végeztek Los Laurelesből a földalatti áramlás felkutatására.

És egy 17 évvel ezelőtti fizetés egy olyan művezető nevére, akit Eusebio azonnal felismert.

–Ez az ember vezette a munkásokat, akik eltorlaszolták a karzatot.

„Rodrigo akkor még túl fiatal volt” – mondta Mateo.

Eusébio bólintott.

– De nem az apja.

Az igazság keserűbbnek bizonyult, mint amire számítottunk.

Apám elrendelte a galéria részleges bezárását, miután anyám nem volt hajlandó eladni a vízjogokat néhány befektetőnek. Csökkenteni akarta a vízhozamot, hogy meggyőzze a közösségeket arról, hogy a forrás kiapadt.

A lezárás balesetet okozott.

Két munkás meghalt.

Anya évekkel később jött rá, hogy nem természetes eredetű összeomlás történt.

Apám meghalt anélkül, hogy helyrehozta volna a károkat.

Rodrigo megtalálta a feljegyzéseket, és ahelyett, hogy jelentette volna őket, úgy döntött, hogy folytatja az üzletet. Fizetett a titokban tartásukért, és újabb akadályokat állított fel, amikor tárgyalásokat kezdett egy kitermelő céggel.

Terézia részt vett a tárgyalásokon.

Ezért kellett mindkettőjüknek a föld.

Nem csak a víz megtartása érdekében.

Valamint hogy megsemmisítsék az egy generációval korábban elkezdődött bűncselekmény bizonyítékait.

Kibontottam a levelet, amit anya hagyott nekem.

“Mariana:

Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy a testvéreid úgy döntöttek, megvédik azt, amit én nem tudtam időben helyrehozni.

Nem adtam neked vagyont, mert nem tudtam, mennyit szenvedtél a rólam való gondoskodás során. Azért adtam rád felelősséget, mert te voltál az egyetlen gyermekem, aki soha nem kérdezte, mit kapsz, ha meghalok.

Los Laureles-t sokkal súlyosabb jelzálog terheli, mint Rodrigo gondolja. Teresa ingatlanjai fedezetként szolgálnak az évek óta titkolt adósságaihoz.

Az, hogy megadtuk nekik, amit követeltek, nem volt számukra jutalmazó. Azzal megszűnt megvédeni őket a saját döntéseiktől.

Azt hagyom rád, amit senki sem akart, mert csak egy olyan valaki kezében van értéke, aki hajlandó megosztani veled.

A víz először azt a földet találja meg, amelyik le tud ereszkedni.

Meg kellett állnom, hogy folytathassam az olvasást.

Az utolsó utasítás a főzár eltávolítását jelezte.

Máté megvizsgálta a szerkezetet.

– Ez nem természetes.

Szándékosan több gerendát helyeztek el. Mögöttük agyaggal kevert kövek alkották a falat.

Órákig dolgoztunk.

Ahogy eltávolítottuk az egyik utolsó követ, mély zajt hallottam a túloldalról.

„Hátrálj!” – kiáltotta Mateo.

A fal egy része engedett.

Úgy jött be a víz, mintha 17 éve várt volna rá.

Ez arra kényszerített minket, hogy a kijárat felé meneküljünk.