1. RÉSZ
Amikor Catalina Jiménez először kért menedéket gyermekeinek az El Encino ranchon, Ramiro Salgado mindenki előtt nevetett, és emlékeztette őt a földre, amelyet elvesztett, miután özvegy lett.

1949-et írtunk, a jaliscói San Miguel del Llano külvárosában. Catalina a 10 éves Nicolásszal és a 6 éves Clarával, egy foltozott ruhákkal teli szekérrel és egy takaróba csavart magokkal teli zacskóval érkezett. Előtte Tomás Salgado, a farm tulajdonosa, egy 38 éves férfi állt, aki évek óta úgy gazdálkodott a földjeivel, mintha csak egy kötelezettséget teljesítene.

Catalina 4 hektárnyi, gazzal borított területet mutatott. A birtokon egy leomlott kerítés, egy elásott öntözőárok és egy régi kút volt, amelyet korhadt fa vett körül.

„Van földed, amit nem használsz, és én tudom, hogyan tehetem termékenysé. Adj nekem egy házat a gyerekeimnek, alapvető szerszámokat és 30 napra elegendő élelmet. Aratás végén fedezd a kiadásaidat, és add nekem a haszon negyedét.”

Ramiro, Tomás unokatestvére, hangosan felnevetett.

– Egy másik föld, Doña Catalina? Az utolsót sem tarthattad meg.

Catalina elsápadt. Soha senkinek sem mesélt El Encinóban arról, hogy férje, Arturo Márquez halála után néhány hitelező kilakoltatta a földjeiről, amelyeken részes aratóként dolgoztak.

— Honnan tudod ezt?

Ramiro elmosolyodott, de Tomás félbeszakította.

-Csak úgy van.

Eusebio Rojas, aki 17 évig volt a ranch felügyelője, elkísérte Tomást és Catalinát a földterülethez. A föld pusztulásra ítéltnek tűnt: kidőlt kerítés, betemetett öntözőárok, elhagyott kút és kemény föld.

Catalina letérdelt, fogott egy marék földet, és a nádcsomók felé indult.

– Még mindig folyik itt a víz.

Eusébio gúnyolódott.

– A földhöz is szól?

–Néha akkor válaszol, amikor abbahagyod a beszédet.

30 cm mélyen sötét, nedves talaj bukkant elő. Ezután Catalina két sor ősi követ fedezett fel, amelyek egy dombról ereszkedtek le.

– Ez egy eldugult öntözőárok. Ha kinyitjuk, a víz visszafolyhat.

Tomás olyan figyelemmel figyelte, amilyet évek óta nem mutatott azokon a vidékeken.

– Tegyük fel, hogy igazad van. Mire van szükséged?

– A 4 hektár egy szezonra. És mindezt írásban.

Tamás arca megkeményedett.

– Az én szavam mindig elég volt itt.

– A gazdag ember szavaira emlékeznek. A szegény özvegyasszony szavaira akkor emlékeznek, amikor neki kedve van.

Másodpercekig senki sem szólt semmit.

Tomás visszatért a főházba, maga írta meg a megállapodást, és beleegyezett, hogy kiegészít egy záradékkal, amely megakadályozza, hogy Catalinát és gyermekeit kilakoltassák az aratás vége előtt. Doña Mercedes, a házvezetőnő, és Don Anselmo, egy idős mezőgazdasági munkás, tanúként írták alá.

A kijelölt háznak cserépteteje, két szobája volt, és a fal mellett egy majdnem elszáradt őszibarackfa állt. Clara megérintette a törzsét.

– Meghalt.

Catalina késsel kaparta a kérget. Egy zöld vonal jelent meg alatta.

-Még nem.

A munka másnap hajnalban kezdődött. Catalina elrendezte a barázdákat a kukorica, a bab és a tök ültetéséhez, megjavította a kerítést, és három férfit utasított a régi öntözőárok tisztítására. Eusebio megpróbálta megváltoztatni a parancsokat.

– Én szervezem a munkásokat.

– És én e mögött a 4 hektár mögött állok. Nem tekintélyre van szükségem; eredményekre van szükségem.

Ahogy eltávolítottak egy nagy követ, hideg víz csordult ki belőle. A férfiak mozdulatlanul álltak. Tomás, aki lement megfigyelni, fogott egy ásót, és segített kitisztítani a csatornát.

A következő hetekben szinte minden reggel megjelent. Nicolással oszlopokat javítgatott, szögeket hordott, és ellenőrizte a kutat. A fiú továbbra is gyanakodott, de Clara várni kezdett rá, hogy megmutassa neki az őszibarackfa minden új levelét.

Aztán elkezdődtek a balesetek.

Egy viharos éjszakán három tetőcserép tűnt el a raktárból, és a magok majdnem egyharmada tönkrement. Nicolás azt állította, hogy látott egy lovast a közelben.

Eusebio egy folyó.

– A gyerekek álmodnak dolgokat.

Tomás új vetőmagot vett. Catalina ragaszkodott hozzá, hogy azt a ranch befektetéseként könyvelje el.

Napokkal később, a város főterén Ramiro a gyermekei előtt tetten érte, és előhúzott egy váltót.

– A férjed nemcsak szegényen halt meg. Sokkal több adóssággal halt meg, mint amennyit beismersz.

Catalina elvette a dokumentumot. Az összeg hatalmas volt. Az aláírás úgy nézett ki, mint Arturoé, de valami nem volt rendben: a vezetéknevének utolsó íve túl hosszú volt. Arturo kézsérülést szenvedett, és soha nem fejezte be így az aláírását.

Katalin felnézett.

– A férjem ezt nem írta alá.

Ramiro elmosolyodott.

– Akkor bizonyítsd be.

Újra a papírra nézett, és valami hidegséget érzett, ami jobban illett a félelemhez.

– Mielőtt bármit is mondanál, Don Ramiro. Miért van nálad egy ígérvény az elhunyt férjemtől?

Ha te lennél a helyükben, te maradnál és harcolnál, vagy elmenekülnél a gyerekeiddel? Kommentelj lent és keresd a 2. részt.

2. RÉSZ
Tomásnak sikerült meghallania az utolsó kérdést. Nem védte meg szónoklatokkal Catalinát; egyszerűen csak azt követelte, hogy minden adósságot közjegyző előtt vitassanak meg. Később, amikor visszatértek a ranchra, Catalinának nem volt semmi baja.

– Nincs szükségem arra, hogy beszélj helyettem.

– Segíteni próbáltam.

– Akkor állj mellém, ne elém.

Tamásnak néhány másodpercre volt szüksége a válaszhoz.

—Igazad van.

Ez a bocsánatkérés jobban meglepte Catalinát, mint bármilyen védelmező gesztus.