Három éjszakával később heves vihar csapott le. A hegyoldalról lezúduló víz fenyegette a termést. Catalina elrendelte, hogy ássanak árkot a legelő felé, hogy enyhítsék a nyomást. Tomás habozás nélkül ragadott egy ásót. A zuhogó esőben addig dolgoztak, amíg meg nem mentették a kukoricát.

A viharban egy rozsdás szög feltépte Tomás tenyerét. Amikor a víz visszahúzódott, Catalina bekötözte a kezét a folyosó alatt. Ott beszéltek először a halottaikról.

– Arturo azt szokta mondani, hogy a föld figyelmeztet, mielőtt megadja magát. Megtanított arra, hogy hallgassak rá.

Tomás a kötést nézte.

–A feleségem meghalt a szülés után. A baba csak néhány órát élt. Gyümölcsfákkal akarta teletölteni ezt a farmot.

Katalin hallgatott.

–Arturóval szoktunk veszekedni, de sosem éreztem magam kevésbé azért, mert kevesebbem volt.

Tomás megértette, hogy a lánynak nem a tökéletes élet hiányzik, hanem az, hogy egyenlő félként bánjanak velük. Az ajtóból Nicolás látta őket együtt, és attól félt, hogy egy másik férfi fogja meghozni a döntéseket az anyja helyett.

Másnap reggel valami olyasmit találtak, amit lehetetlen volt az esőnek tulajdonítani: a vihar előtt ásóval átvágtak egy zsilipet.

Catalina a jelekre nézett.

– Valaki azt akarta, hogy a víz teljes erejével beáramoljon.

Eusebio kerülte a tekintetét.

Röviddel ezután megjelent Ramiro, túl tiszta kinézetű ahhoz képest, hogy aggódik a vihar miatt.

– Add el nekem azokat a hektárokat, Tomás. Csak veszteséget okoznak neked.

Catalina ekkor megértette, hogy Ramiro nem attól fél, hogy a föld kudarcot vall. Attól félt, hogy működni fog.

Kérte, hogy nézhessék át a ranch régi könyveit. Egy 1918-as feljegyzésben megtalálta, hogy a keleti terület Beatriz Salgadóé, Tomás nagyanyjáé volt, és évtizedekig saját öntözőárok is volt hozzá. Doña Mercedes még valamire emlékezett.

– Doña Beatriz azt szokta mondani, hogy a föld a vizét éri, nem a gabonáját.

Arturo Paredes, a város közjegyzője néhány nappal később megtalálta a végrendelet másolatát. A földterületet Beatriz halála után 30 évig nem lehetett külön eladni. Ez az időszak akkor járt le. Szó esett egy hiányzó, vízjogokkal és egy földalatti forrással kapcsolatos mellékletről is.

Tomás lefagyott.

Ramiro évek óta kínálta megvételre azt a bizonyos földdarabot.

Miközben ők vizsgálódtak, Catalina visszaszerezte a földet. A kukorica megnőtt, a bab felkapaszkodott a szárra, és az első tök is megjelent a levelek között. Javasolta a kis zöldségeskertek létrehozását a munkások családjai számára. Az ötlet a munkások tiszteletét Ramiro kontrollálhatatlanná tette.

Aztán megváltoztatta a stratégiáját.

A faluban azt kezdték beszélni, hogy Catalina azért akar hozzámenni Tomáshoz, hogy megtarthassa El Encinót.

Nicholas hallott a pletykákról, és egy délután szembeszállt a tulajdonossal.

– Feleségül akarod venni az anyámat?

Tamás a folyóban.

„Azt akarom, hogy anyád maga dönthessen a saját életéről. Ha egy nap úgy dönt, hogy elmegy, tiszteletben kell tartanom ezt, még akkor is, ha nem akarom.”

A válasz lefegyverezte a fiút.

De ugyanazon a héten Nicolás látta, hogy Eusebio egy tervrajzot ad át Ramiro egyik emberének. Tomás szembeszállt a brigádvezetővel és kirúgta. Mielőtt elment, Eusebio a földre köpött.

–Meg fogják bánni, hogy megbíztak abban a nőben.

Azon az éjszakán a szerszámoskamra leégett.

Catalinának eszébe jutott, hogy a költségnaplói bent vannak, ezért a lángok felé rohant. Tomás követte. Egy sugár hullott alá tőlük centiméterekre, mielőtt sikerült elmenekülniük. Az ajtó közelében egy petróleumdobozt találtak.

Másnap reggel Eusebio eltűnt.

Catalina csomagolni kezdett. Nem akarta kockáztatni Nicolás és Clara életét.

Tomás meglátta a csukott csomagtartót.

– Azt akarom, hogy maradj, de az, hogy valamit akarok, nem jogosít fel arra, hogy helyetted döntsek róla.

Katalin a fedélre tette a kezét.

–Ma nem megyek el. És nem hagyom, hogy Ramiro válassza meg, mikor kell félnem.

A következő nyom Doña Adela Vargastól származik, egykori könyvelőtől, aki abban a bodegában dolgozott, ahol Arturo a tartozásait fizette. Egy régi főkönyvet vezetett.

A számlák szerint Arturo egy kis összeggel tartozott, nem a Ramiro váltóján szereplő vagyonnal. Több bejegyzésen is szerepelt az átvételi elismervény aláírása.

„Ez bizonyítható” – mondta a közjegyző.

Mire másnap visszatértek, a könyv eltűnt.

Ramiro elkezdte gúnyolni az embereket a téren.

– Milyen kényelmes, hogy egy ilyen csodálatos bizonyíték eltűnik pont akkor, amikor már majdnem átnézték volna.

Három nap telt el Eusebio híre nélkül. A harmadik éjszakán egy ló tántorgott be a tanyára. A nyeregben a korábbi munkavezető ült, porosan, beesett arccal.

Tomás, Catalina, Ignacio atya és Doña Mercedes előtt Eusebio bevallotta.

– Ramiro fizetett nekem, hogy szárazon tartsam azokat a földeket. Eltorlaszoltam az öntözőcsatornát, tönkretettem a vetőmagot, kinyitottam a zsilipet, és felgyújtottam a raktárat.

Katalin alig vett levegőt.

– És Adela könyve?

Eusébio lehunyta a szemét.

– Én is loptam.

Tamás egy lépést tett felé.

-Hol van?

Eusébio felnézett.

„Nem én adtam oda Ramirónak. Elrejtettem az oltár mögött a régi kápolnában. És ha megtalálják, tudni fogják, miért félt annyira attól, hogy te rájössz az igazságra.”

3. RÉSZ
Hajnal előtt Tomás, Catalina, Ignacio atya és a jegyző megérkeztek a San Bartolo elhagyatott kápolnájába. Az oltár mögött, egy laza kő alatt egy vászonba csomagolt csomagot találtak. Benne Adela könyve volt.