1. RÉSZ
Azon az estén, amikor 12 cowboy nevetett Rosalia Mendoza holttestén, egyikük sem gondolta volna, hogy 48 órával később ugyanennek a nőnek fognak könyörögni, hogy ne hagyja őket halálra fagyni.

1888 novemberét írták Chihuahua hegyeiben. Az El Encino farmot szakadékok, fenyőfák és olyan utak takarták, amelyeket napokig elmosott a hó. Don Horacio Cárdenas, a tulajdonos, elment egy szarvasmarha-eladást lezárni, és egy hétig nem tért vissza. A parancsnokság Mateo Salgado, a metsző kezében maradt, akit még a veszekedős farmmunkások is tiszteltek.

Rosalía, akit mindenki Chayónak hívott, három éve főzött a legénységnek. Nagydarab nő volt, majdnem 180 centiméter magas, széles csípővel, erős karokkal és égési sérülésekkel tarkított kezekkel. Rendkívüli képessége volt arra, hogy babot, lisztet, szárított húst és gyökereket 20 férfi számára elegendő élelemmé alakítson.

Ez azonban nem akadályozta meg néhányakat abban, hogy úgy kezeljék, mintha a teste valami szórakozás forrása lenne. Konyhai medvének, éléskamrának és más beceneveknek nevezték, amiket úgy tett, mintha nem hallana. Évekkel ezelőtt megtanulta, hogy az egyes kegyetlenségekre adott válaszok csak olyan férfiakat táplálnak, akiknek meg kell alázniuk valakit, hogy hatalmasnak érezzék magukat.

Azon a délutánon Eusebio Rentería, egy sovány és huncut cowboy, tortillát tartott a magasba mindenki előtt.

– Chayo, megeszed a maradékot is? Ebben az ütemben Don Horaciónak még egy teherautónyi lisztre lesz szüksége, csak neked.

Kitört a nevetés.

Rosalía folytatta a vörös chile felszolgálását.

„Ha annyira aggódsz az étel miatt, odaadhatom a tányérodat a disznóknak. Hálásabbak és kevesebb zajt csapnak.”

Több nevetéskitörés váltotta a fonalat.

Eusebio dühösen felpattant.

– Nézd, kövér…

-Leül.

Mateo még csak fel sem emelte a hangját.

– Ez csak vicc volt, művezető úr.

„Megeszed, amit főz, és túléled a telet annak köszönhetően, amit a kamrában tart. Tisztelettel beszélsz vele, különben holnap már nem leszel itt.”

Órákkal később Mateo megtalálta Rosalíát, amint edényeket és serpenyőket mosogatott.

– Nem kellett volna megvédened.

– Igen, megtettem.

– Hallottam már rosszabbat is.

Mateo a bepárásodott üvegre nézett.

– Ettől még nem elfogadhatóak. A barométer túl gyorsan esett. Erős északi szél közeledik.

Rosalía a pince felé nézett.

– Van krumplim, kukoricám, babom, sózott húsom, aszalt almám és lisztem. Tűzifát is tároltam bent.

Mateo váratlan gyengédséggel fogta meg megégett kezét.

– Ezért bízom benned jobban, mint ezeknek a férfiaknak a felében.

Két nappal később, hajnal előtt megérkezett a szél.

Nem havazott: üvöltött.

Hajnali 5 órára a hőmérséklet drasztikusan lecsökkent, és egy fehér hófal eltakarta a karámokat. Rosalía órák óta fenn volt. Tűzifát hozott a konyhába, vizet forralt, és zsákvászonnal tömte be a réseket.

6:17-kor a főbejárat hirtelen kinyílt.

Mateo jégbe borulva jelent meg, Juliánt, a legfiatalabbat cipelve. Mögöttük további tíz férfi jött, köhögve és rémülten.

– A hálószoba mennyezete beomlott – zihálta Mateo. – Juliánt eltemette egy hótorlódás.

Eusebio két fiút lökött közelebb a tűzhelyhez.

—Kvintensz!

„A tűz mögött!” – ordította Rosalía.

Mindenki engedelmeskedett.

–Vedd le a vizes kabátodat! Senki sem dörzsöli a kezét. Mateo, tedd Juliánt az asztalra.

Eusebio a fiatalember fehér kezére mutatott.

– Tedd őket forrásban lévő vízbe!

– Ha ezt megteszed, ujjak nélkül hagyhatod. Hozz nekem egy kis meleg vizet.

Rosalía majdnem egy órán át mozdulatlanul tartotta Juliánt, miközben visszatért a vér a kezébe. Húslevest adott neki, betakarta a mellkasát, és megparancsolta Billynek, hogy fogja meg a lábait, amikor fájdalmas görcsökbe rándult. A fiú addig sikoltozott, amíg rekedt nem lett, de apránként visszatért a szín az ujjaiba.

Ahogy leszállt az éj, 13 embert zártak be egy 4 fő számára kialakított konyhába.

Eusebio a pinceajtóra nézett.

–Sonkát akarok. Tudom, hogy lent van.

Megpróbált elhaladni, de Rosalía előtte állt.

– Azt fogod enni, amit felszolgálok.

– Nem te irányítasz. Valószínűleg a jó dolgokat szeretnéd megtartani magadnak, hogy fenntartsd azt a kövérséget.

Mateo a késért nyúlt, de Rosalía megállította. Elővette a pincekulcsot, és a kötényébe tette.

– A testem megnevettet, amikor minden rendben van. Ma az a test, amelyik a tűzifát hordozta, ami felmelegít, és amelyik közted és az étel között áll, amit két nap alatt kidobnál.

Aztán mindenkire ránézett.

–Én gondoskodom az ételről, a gyógyszerről és a tűzről. Itt az én szabályaimat tartják be.

Máté mellette állt.

– Hallották. – dönti el Rosalía.

Aztán egy puffanás visszhangzott a padló alatt.

Más.

És még egy.

Rosalía elsápadt.

A hang a bezárt pincéből jött.

– Nem szabadna senkinek lennie odalent – ​​suttogta.

Lemennél? Írd meg kommentben, mit tennél, oszd meg ezt a történetet, és keresd meg a 2. részt, mielőtt újra felhangzik a zaj.

2. RÉSZ
Mateo elvett egy lámpát, de Rosalía elállta az útját, mielőtt megérinthette volna a zárat.

– Először is, mindenki távolodjon el az ajtótól.

Eusebio idegesen felnevetett.

– Most is vannak szellemek?

Egy újabb ütés megremegtette a deszkákat.

Rozália nyitott be.

A pincéből felszálló jeges levegő nem szellemeket hozott, hanem Tomást, az istállókért felelős munkást, félig eszméletlenül, hóval és megszáradt vérrel borítva. Egy külső nyíláson keresztül lépett be, mielőtt azt eltemették.

– Azt hittük, a hálószobában vagy – mondta Mateo.