– Az öszvérekre támadtam… – dadogta Thomas. – Az istálló fala beomlott. Odakúsztam a nyíláshoz.

Rosalía lefektette a tűz mellé, elsimította a fején lévő vágást, és ismét bebizonyította, hogy többet tud a túlélésről, mint bármelyikük. Szeszes itallal kitisztította a sebet, betekerte a fejét, és arra kényszerítette a férfiakat, hogy helyet adjanak neki a légzéshez.

A vihar 3 napig folytatódott.

Jég borította az ablakok belsejét. Az étel száraz marhahúslevesre, híg babra és kis adag krumplira redukálódott. Rosalía kevesebbet evett, mint mindenki más. Először senki sem vette észre.

Eusebio észrevett még valamit: minden éjjel úgy aludt, hogy a pince kulcsa a köténye alatt volt.

Mérget kezdett vetni.

– Egy ekkora nő nem él meg fél csésze húslevesen – suttogta Billynek, az egyik fiúnak. – Valószínűleg akkor szokott lefeküdni, amikor alszunk.

– Fogd be a szád! – felelte Billy. – Ő mentette meg Juliant.

– Az is lehet, hogy először önmagát menti meg.

Az éhség két férfit habozásra késztetett. Ez a habozás elég volt ahhoz, hogy megváltoztassa a légkört: már nem büszkeségből, hanem félelemből vitatkoztak.

Az ötödik nap kora reggelén Mateo elaludt a tűz mellett. Rosalía összehajtogatott zsákokon pihent, nyakig érő takaróval.

Eusebio elővette a kését.

Némán közeledett, és megtalálta a kulcscsomót a köténye alatt. Nem akarta megölni, de készen állt arra, hogy elvágja az anyagot.

A levél súrolta a vásznat.

Rosalía kinyitotta a szemét.

-Mit csinálsz?

Eusebio meglepetten hátraugrott. Csizmája az asztalnak csapódott, és a földre lökte az olajlámpát.

Az üveg szilánkokra tört.

A tüzelőanyag szétterjedt a száraz tűzifahalmon.

A lángok azonnal felcsaptak.

„Tűz!” – kiáltotta Billy.

A szoba megtelt füsttel.

Mateo felébredt és fogott egy vödröt.

-Víz!

„Üres!” – felelték.

A tűz már nyaldosta a falat.

Rosalía letépett egy gyapjútakarót, amivel eltakart egy repedést, beáztatta a Juliánnak szánt edénybe, majd a lángokba vetette magát.

„Chayo, ne!” – kiáltotta Mateo.

Befedte az égő fát, és ráesett, minden súlyát felhasználva, hogy elszívja a levegőt a tűztől.

A forróság belecsípte a karjait.

A szoknyája dalolni kezdett.

Mateo és két másik férfi berontott további takarókkal. Perceknek tűnő másodpercek múlva a lángok gőzzé és fekete füstté haltak el.

Rosalía ott feküdt, és köhögött.

Mateo felemelte a lányt.

Az alkarja vörös és hólyagos volt.

Eusebio mozdulatlanul állt a késsel a kezében.

Mateo két lépéssel átment a szobán, megragadta a nyakát, és egy gerendához vágta.

– Majdnem mindannyiunkat megöltél.

–Éhes voltam! Ételt rejtegetett!

– Nem evett többet, mint te!

Rosalía, még mindig lihegve, felemelte a hangját.

—Atenlo.

Senki sem kételkedett benne.

Eusebio végül egy oszlophoz kötözték, messze a tűztől.

Mateo visszatért Rosalíával, és kinyitotta a kenőcsös üveget, amit maga készített.

-Hadd lássam.

– Nem akkora ügy ez.

– Felégetted magad értünk.

„Van elég felületem ahhoz, hogy szétterítsem a kárt” – viccelődött keserűen.

Mateo abbahagyta a kezei mozgatását.

– Soha többé ne beszélj így magaddal.

Rosalía meglepetten nézett rá.

– Megcsinálják.

– Bolondok. És én is bolond voltam, amiért ilyen sokáig vártam.

Gondosan alkalmazta a gyógymódot.

–Látlak, Rosalía. Látom azt a nőt, aki keményebben dolgozik itt bárki másnál. Aki öt napig kevesebbet evett, hogy mi ehessünk. Aki a tűzbe vetette magát a gúnyolódó férfiak miatt.

Rosalía szeme megtelt könnyel.

– Az olyan férfiak, mint te, nem néznek olyan nőkre, mint én.

–Szóval az olyan férfiak, mint én, csukott szemmel figyeltek.

Mateo megcsókolta.

Senki sem nevetett.

Nem csak egy.

A hetedik nap hajnalán elállt a szél.

Három órába telt, mire alagutat ástak a szabadba. A ranchot betemette a hó, a hálószoba megsemmisült, a pajta egy része pedig összeomlott.

Délben megjelentek a lovasok.

Don Horacio hat maderai férfi és egy vidéki ügynök kíséretében tért vissza.

Holttesteket vártam.

Élve találta az embereit.

Mateo mindent elmesélt: a vihart, Juliánt, Tomást, az élelmet, a tüzet és Eusebio árulását.

Don Horacio megfeszült állal hallgatta.

Aztán Rosaliára nézett.

De mielőtt megszólalt volna, a vidéki ügynök kinyitott egy nyeregtáskát, és kivett belőle egy lezárt levelet.

– Don Horacio, ez a tiéd. Útközben találtuk. És abból, amit itt írnak, arra lehet következtetni, hogy a tegnapi tűzvész nem az első kísérlet volt valaki megölésére ezen a ranchon.

3. RÉSZ
Az ebédlő elcsendesedett.

Don Horacio átvette a levelet, felismerte a maderai rakodóállomás adminisztrátorának pecsétjét, és zsibbadt ujjaival feltépte a borítékot.

Kétszer is elolvasta.

Az arckifejezése megváltozott.

– Mit ír? – kérdezte Mateo.

Don Horacio felnézett Eusebióra, aki még mindig meg volt kötözve.

– Azt mondja, hogy 3 héttel ezelőtt valaki megpróbált titokban eladni 14, a védjegyemmel ellátott szarvasmarhát.

Mindenki megfordult.

Eusébio elsápadt.

– Ennek semmi köze hozzám.

A vidéki ügynök elővett egy második papírdarabot.

A vevő így jellemezte a férfit: sovány, bal szemöldökén sebhely, gesztenyebarna ló, övcsatján ezüst kígyó.

Mindenki Eusebio övcsatjára nézett.

Lehajtotta a fejét.

Don Horacio lassan közeledett.

– Elloptad a marháimat?

– Én… vissza akartam adni a pénzt.

– És ezért akartad kinyitni a pincét?

Eusebio nehezen lélegzett.

Rosalía, akinek a karjai be voltak kötve, a megperzselt padlóra nézett.

Aztán eszébe jutott valami.

– Nem ételt kerestem.