Mateo ránézett.

-Mit mondasz?

Rosalía a pinceajtóra mutatott.

– Egy hónappal ezelőtt találtam egy faládát néhány zsák mögött, ami nem a konyhából származott. Azt hittem, Don Horacióé, és nem nyitottam ki. Amikor a foglalásokat rendezgettem, áttettem a szoba hátuljába.

Eusébio lehunyta a szemét.

Máté mindenki más előtt megértette.

– Mi volt a dobozban?

Együtt mentek le.

A hó eltorlaszolta a külső nyílást, de a belseje érintetlen maradt. Három zsák kukoricás mögött Rosalía egy hosszú dobozt mutatott.

Don Horacio nyitotta ki.

Bent hamisított értékesítési dokumentumokat, 2 módosított bélyegzővasat, 340 pesót érmében, valamint egy dátumokkal, összegekkel és nevekkel ellátott jegyzetfüzetet találtak.

A vidéki ügynök lapozgatott.

– Nem egyedül dolgoztam.

Eusébio átkot bocsátott ki felülről.

A főkönyv egy környékbeli szarvasmarha-felvásárlót és két férfit említett, akik nyáron ideiglenesen El Encinóban dolgoztak. A terv egyszerű volt: márkát váltani, a szarvasmarhákat mellékutakon át terelni, és eladni őket, mielőtt Don Horacio átnézi a készletet.

De volt valami rosszabb is.

A papírok között volt egy üzenet egyetlen sorral: „Ha a szakács megtalálja a dobozt, vigye el a ranchról december előtt.”

Rosalía ürességet érzett a gyomrában.

Mateo ökölbe szorította a kezét.

– Bántani akartad?

– Nem! – kiáltotta Eusebio. – Csak azt akartam, hogy elmenjen. Mindig oda teszi a kezét, ahová nem való.

Rosalía olyan nyugalommal nézett rá, ami keményebb volt bármilyen sértésnél.

–A kezeim ott voltak, ahol lenniük kellett: gondoskodni erről a házról.

Don Horacio átadta a jegyzetfüzetet az ügynöknek.

– Vidd el.

Eusebio küzdeni kezdett.

– Ebben az időben nem tudnak kijuttatni!

„Egy házat sem lehetne felgyújtani, amiben 13 ember van” – válaszolta Mateo.

A rendőr úgy döntött, megvárja, amíg az út biztonságossá válik, de Eusebiót továbbra is megbilincselték és őrizet alatt tartották. Két nappal később Maderába szállították. A főkönyvben szereplő bizonyítékok segítettek letartóztatni a vevőt és visszaszerezni az ellopott szarvasmarhák egy részét.

Eközben Don Horacio mindenkit összegyűjtött a konyhába.

Rosalía azért ült le, mert Mateo nem engedte, hogy megégett karokkal dolgozzon.

– Figyelj jól! – mondta a tulajdonos. – Ez a nő 12 életet mentett meg a legrosszabb viharban, amit valaha láttam ezekben a hegyekben. Megmentette a házamat a tűztől, és akaratlanul is rájött, ki lopott tőlem. Mától kezdve megduplázzák a fizetését.

Billy elmosolyodott.

Tamás tapsolt.

Julian, bekötözött kézzel, de még életben, felállt.

– És ha valaki még egyszer gúnyolja, először nekünk kell majd felelnie.

Több hang is támogatta a kijelentést.

Rosalía furcsa szégyent érzett, mást, mint korábban. Nem megaláztatás volt. Arról szólt, hogy nem tudta, mitévő legyen a tisztelettel.

Don Horacio felemelte a kezét.

„Ráadásul a konyha többé nem csak konyha lesz. Újjáépítem a hálószobát, megerősítem a tetőt, létrehozok egy nővérszobát, és Rosalía felelősségére bízom a vészkészletet. Ha újra lecsap egy ilyen vihar, azt akarom, hogy mindenki pontosan azt tegye, amit mond.”

Mateo elmosolyodott.

– Ezt már megtanulták.

A következő hetek lassan teltek.

A tél nem hagyott békén teljesen, de a tanya újra levegőhöz jutott. A férfiak kijavították a karámokat, kihúzták az állatokat a hóból, és egy új, lejtősebb tetővel rendelkező hálótermet építettek. Rosalía napokig nem tudott tésztát gyúrni vagy edényeket cipelni.

Ez kétségbeesésbe kergette.

Egyik reggel megpróbált felemelni egy edényt.

Mateo kivette a kezéből.

–Ne is álmodj róla.

– Az én konyhám.

– És azok a te karjaid.

– Tudok dolgozni.

– Elküldheted.

Felvonta a szemöldökét.

– Azt mondod, üljek le, amíg főzöl?

– Nem. Azt kérem, hogy mondja meg, mit tegyek, hogy ne mérgezzek meg senkit.

Rosalía napok óta először nevetett.

Mateo megtanult krumplit vágni, kukoricát pucolni, és a tortillákat sem szabad odaégetni. Borzalmasan bánt a késekkel, és még rosszabbul bánt a kávéval, de olyan komolysággal engedelmeskedett, hogy mindenki megnevettetett.

Egyik este, amikor mindenki más aludt, leült elé.

– Miért maradtál itt ennyi éven át, és tűrted ezt?

Rosalía a bekötözött kezeire nézett.

– Mert régen egy durangói panzióban dolgoztam. A tulajdonos azt mondta, senki sem alkalmazna egy olyan nőt, mint én. Amikor Don Horacio állást ajánlott nekem, azt gondoltam, bármit el kell fogadnom, hogy megtarthassam.

-Nem.

– Most már tudom.

Mateo hallgatott.

Aztán megfogta a kezét.

– Ha majd begyógyul a tél, szeretnék kérdezni valamit.

Rosalía óvatosan figyelte.

– Nem szeretem a félszívű ígéreteket.

– Akkor mindent elmondok. Udvarolni akarok neked. Jó. Bújkálás, szégyenkezés nélkül, és anélkül, hogy úgy éreznéd, szívességet teszek neked.

Érezte, hogy összeszorul a torka.

– És mi van, ha nemet mondok?

– Továbbra is tisztelni foglak.

– Mi van, ha igent mondok?

Mateo elmosolyodott.

– Meg kell tanulnom igazi kávét főzni.

Rozália egyetértett.

Nem volt zene, nem voltak virágok, nem voltak beszédek. Csak két ember, akik együtt vészelték át a hideget, és abbahagyták a tettetést, hogy nincs szükségük egymásra.

Amikor beköszöntött március, a hó olvadni kezdett a lejtőkről. Megjelent a sár, majd a fű, végül az első zöld hajtások.

Az Eusebio és bűntársai elleni tárgyalás hónapokkal később véget ért. Marhalopás, hamisítás és a kulcs ellopására tett kísérlet során elkövetett gyújtogatás miatt ítélték el. Nem azért büntették meg, mert kegyetlenkedett Rosalíával szemben, hanem azért, mert megvetését életeket veszélyeztető cselekedetekre vonta.