1. RÉSZ
— Vedd le azt a ruhát, Lucia. Nem a tiéd, és ezt mindannyian tudjuk.

Regina Valdés ezt a műhelyfoglalkozásom közepén mondta, négy nő előtt, akik mögötte léptek be azzal a gyáva kíváncsisággal, mint aki egy megaláztatásnak akar tanúja lenni anélkül, hogy bepiszkolná a kezét.

Azt az elefántcsont színű selyem fűzőt viseltem, amit három hete készítettem. Tökéletesen illett rám, mert a méreteimre szabták.

Pontosan ez volt az, amit még senkinek sem lett volna szabad tudnia.

Lucía Montalvo vagyok, 31 éves és varrónőként dolgozom egy kisvárosban Chihuahua déli részén. Évekig én voltam „a nagy lány, aki szépen varr”, mintha a testem lenne az első dolog, amit meg kell említeni, mielőtt elismernék a munkámat. Megtanultam, hogy ne kérjek engedélyt, hogy tisztességes árat kérjek, és hogy ne bízzak senkiben, aki a kezeimet dicséri, miközben kerüli a szemkontaktust.

Ezért gyanakodtam attól a naptól kezdve, hogy Adrián Ríos belépett a műhelyembe.

Adrián a La Cañada farm tulajdonosa volt, egy szarvasmarha-tenyésztő birtoké, 40 percre a várostól. 38 éves volt, köztudottan komoly, és szinte irritáló szokása volt, hogy pontosan kimondta, amit gondolt.

Egy összehajtogatott papírlapot hagyott az asztalomon.

– Szeretnék menyasszonyi ruhát rendelni.

– Akkor szükségem van a menyasszonyra.

– Nem jön.

Kinyitottam a lapot. Mellbőség, derék, csípő, derékhossz, vállak.

Ürességet éreztem a gyomromban.

Ezek voltak az én méreteim.

Nem hozzávetőleges. Az enyém.

— Kik ők?

– A nő, akit feleségül akarok venni.

Felnéztem. Nem mosolygott.

Vissza kellett volna utasítanom a munkát. Ehelyett megkérdeztem:

– Mit akar ő?

– Valami elegánsat, anélkül, hogy jelmezben lennél. Erőset. És hímzéssel is, ha úgy gondolod, hogy jól áll.

– Milyen virágok?

– Azok, amiket te vennél fel.

Ez jobban zavart, mintha megpróbált volna flörtölni.

– Nem magamnak tervezek.

– Nem azt mondtam, hogy te csinálod.

Elfogadtam, mert meg kellett értenem, mi történik.

Adrian előre kifizette a teljes munkát, és minden pénteken visszajött. Először kávét hozott. Másodszor nézte, ahogy apró sivatagi virágokat hímezek a gallérra. Harmadszorra a gép mellett halmozott könyvekről kérdezett, és végül 20 percig vitatkoztunk egy regényről, amit mindketten olvastunk.

Tovább vártam a csapdára.

Nem érkezett meg. Épp ellenkezőleg, minden látogatás újabb okot adott arra, hogy kételkedjek a saját bizalmatlanságomban.

Ami megérkezett, az Regina volt.

Regina Arturo Valdésnek, a környék legfontosabb bankjának elnökének a lánya volt. Évek óta világossá tette, hogy érdekli Adrián. Hetek óta járt a műhelyembe udvarias érdeklődésnek álcázott kérdésekkel.

– Találkoztál már a menyasszonnyal?

-Nem.

– Milyen furcsa.

—Nem annyira, mint hogy háromszor odajössz megkérdezni egy ruhát, ami nem a tiéd.

Ettől kezdve felhagyott a barátságos színleléssel.

A megaláztatás délutánján azért vettem fel a fűzőt, mert látni akartam, hogyan nehezedik a hímzés súlya egy igazi testre. Adrián néhány méterre volt tőlem, és egy mappát nézegetett, amit a tanyáról hozott.

Amikor Regina bejött, először a ruhára nézett, aztán Adrianra, majd rám.

– Nem csoda, hogy a barátnő sosem jelenik meg.

A többi nő nevetett.

„Őszintén, Lucía, egy dolog jól varrni, és egy másik kitalálni egy történetet, mert egy férfi udvariasan bánik veled. Adriánnak varrónőre van szüksége, nem feleségre.”

Éreztem az ősi késztetést, hogy kicsinyítsem magam.

Elkezdtem elengedni a gombokat.

– Majd átöltözöm.

-Nem.

Adrian nem emelte fel a hangját. Nem is volt rá szüksége.

Regina és köztem helyezkedett el.

– Azért jöttél ide, hogy gúnyolódj vele, és most elmész.

Regina elsápadt.

– Csak megpróbálom megkímélni a kínos helyzettől.

– A szégyenérzet az, amikor valaki más üzleti ügyeibe lépsz be, hogy megalázd.

Aztán Regina kimondott egy mondatot, amit csak sokkal később értettem.

– Meg kellene kérdezned tőle, mit fog tenni, ha elveszíti a hozzáférést az északi vizekhez. Talán akkor már nem lesz ideje esküvőkön játszani.

Adrian mozdulatlan maradt.

Megnéztem a nyitva hagyott mappát. Sikerült elolvasnom az „El Manantial Ingatlan” feliratot és a Vagyonnyilvántartásból származó pecsétet.

Abban a pillanatban megszólalt a telefonja.

Ő az egyik alkalmazottjuk volt.

Adrian kevesebb mint egy percig hallgatott. Az arckifejezése megváltozott.

–Megint a földmérők?

Regina abbahagyta a mosolygást.

Adrian letette a telefont, és rám nézett.

– Lucía, a ruha valóban neked való. És a méretei is megfelelőek. De most meg kell tudnom, miért látszik úgy tűnni, hogy a Valdés család többet tud a földjeimről, mint én magam.

Ha a helyemben lettél volna, elhitted volna Adriánnak, vagy mindenben bizalmatlanul álltál volna, és a kommentekben kerested volna a 2. részt?

2. RÉSZ
Nem válaszoltam neki a ruhával kapcsolatban. Először a mappára mutattam.

– Magyarázd el nekem a föld dolgait.

Adrian megértette, hogy nem fogja hagyni, hogy egy romantikus vallomás elterelje a figyelmemet, miközben valami más ég bennem.

Az El Manantial birtok La Cañadával határos. 74 hektáron terült el, rajta egy jogilag koncesszióba adott kúttal és egy közúttal, amely három közeli tanyát látott el vízzel. Tizennégy hónappal korábban Adrián három testvértől vásárolta meg az ingatlant, akik az édesanyjuktól örökölték. Az okiratot közjegyző előtt írták alá, és benyújtották bejegyzésre a közhivatalba.

Rajta volt a nyugta, a dátum, a tranzakciószám és a bélyegző.

De a regisztráció sosem ért véget.