1. RÉSZ
Chihuahua, 1891. Gabriel Cárdenas lelépett a tanyája verandájáról, készen arra, hogy panaszkodjon, miért nem készített reggelit az új házvezetőnő, végül pedig egy zsíros nőt látott előbukkanni a szekere alól, kezében egy törött darabbal.

A vörös hajú lecsúszott egy deszkára, segítségkérés nélkül felállt, és felvett egy meggörbült tűt.

– Ha elmozdítod ezt a szekeret, mielőtt ezt megváltoztatom, Don Gabriel, a kerék le fog patak lejtőjén.

A 39 éves Gabriel élete felét lovak betörésével, szarvasmarhák terelésével és kerítések javításával töltötte porviharokban. Ennek ellenére már három napja küzdött azzal a tengellyel.

– Hol van az a nő, akit a húgom felvett?

Kézfejével megtörölte az arcát, és csak a zsírfoltot sikerült eltüntetnie.

– A férfi ránéz.

Clara Valdésnek hívták, 34 éves volt és özvegy. Elena, Gabriel nővére, levélben alkalmazta, hogy vigyázzon a házra. Gabriel csak Elena üzenetét olvasta el: „Munkára van szüksége. Tudja, hogyan kell gazdálkodni. Adjatok neki egy szobát, és fizessétek ki, amiben megegyeztünk.” Nem olvasta el az utolsó oldalt, amelyet Clara írt.

A munkások az istállóból figyelték az eseményeket, némelyikük alig tudta visszafojtani a nevetését.

Clara Gabriel tenyerében hagyta a tűt.

„Ezt nemrég szerelték fel. Egy üres szekeret tartana benne az udvaron. Zsákokkal, olajjal és takarókkal megrakva biztosan összetört volna, mielőtt a szakadékba zuhant volna.”

Gabriel másfajta hideget érzett, mint reggel. Kevesebb mint egy óra alatt azt tervezte, hogy ellátmányt szállít hat családnak, akiket a korai fagy rekedt egy hegyi bányásztáborban, ahol Elena a munkások gyermekeit tanította.

– Biztonságban hagyhatnád?

Klára a tekintetét fogta.

– Igen. De először azt kellene tudnod, hogy az előző férfi, aki „házvezetőnőnek” nevezett, miért vádolt meg azzal, hogy tolvaj vagyok.

Mielőtt továbbindulhatott volna, egy lovas jelent meg a kapunál. Fekete városi kabátot viselt, és egy könyvet szorongatott a hóna alatt.

– Clara Valdés! – kiáltotta. – Don Eusebio Larrañaga követeli, hogy add vissza a szerszámosládáját.

Clara felállt, a villáskulccsal még mindig a kezében.

– A szerszámaim az enyémek voltak, mielőtt neki dolgoztam, Silvestre.

– Azt mondja, hogy a féktervet is a postakocsijaitól vettétek át.

Gábriel előrelépett.

– Ami az ingatlanomon van, azt nem lehet parancs nélkül elhagyni.

Klára szigorúan nézett rá.

Gábriel felismerte a hibát, és kijavította.

– Vagy beszéljen közvetlenül Valdés asszonynyal. Ő tudja, mi tartozik rá.

Silvestre elvesztette az önbizalmát.

– Don Eusebióval és a biztossal térek vissza.

Amikor elsétált, Clara visszabújt a szekér alá.

– Nem volt szükségem rád, hogy megvédj.

– Már észrevettem.

– Szükségem volt egy tanúra.

Gabriel fogott egy lámpást, és letérdelt mellé.

– Akkor én leszek a tanú.

Két órán át kérdés nélkül engedelmeskedett a lány utasításainak. Clara megmérte az agyat, beállította a faházat, visszahelyezte a csapszeget, és Gabriellel megtölttette a tengelyt három hordó vízzel, hogy valós súly alatt tesztelje a működését.

A szekér imbolygás nélkül körbejárta az udvart.

Clara ekkor kinyitotta a ládáját, és átnyújtotta neki a levél utolsó oldalát, amit soha nem olvasott el. Az oldal arról szólt, hogy mielőtt megözvegyült, kilenc évig dolgozott férje, Tomás mellett, postakocsikat, lószerszámokat és kerekeket javított Eusebio Larrañaga cégénél. Azt is tudta, hogyan kell könyvelni és főzni a munkásoknak.

Gábriel csendben fejezte be az olvasást.

– Úgy bántam vele, mintha egy űrt jött volna betölteni.

– Pontosan ezt tette.

-Sajnálom.

– Legközelebb meghallgatással bebizonyíthatod.

Lisztet, babot, disznózsírt, lámpaolajat és takarókat pakoltak. Clara ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje, és ellenőrizze a tengelyt terhelés alatt.

Fél órányira a tanyától, egy kiszáradt patak felé lejtő kanyarban felemelte a kezét.

– Állítsd meg a lovakat.

Megérintette a bal kerékagyat és összevonta a szemöldökét. Benyúlt a tengely mögé és kihúzott egy erős zsinórt, ami ott tekeredett fel, ahol felülről senki sem látta volna.

„Ez minden fordulattal meghúzódott volna” – mondta. „Először melegítsd fel a tengelyt. Aztán rögzítsd a kereket.”

Gábriel visszanézett az útra, amelyen már járt.

–A tanyámra tették?

– Valaki azt várta tőlem, hogy helyrehozzam a kezdeti károkat.

Vissza akart térni.

Klára a hegyvonulatra mutatott.

– A húgod ételre vár. A tettes várhat néhány órát.

Gabriel ránézett, és rájött, hogy a kocsi nem véletlenül romlott el.

És ha valaki hajlandó volt kétszer is szabotálni, akkor talán nem is a rakomány volt a valódi célpont.

Talán Klára volt az.

Ha te lennél Gábriel, folytatnád az utad a hegyekbe, vagy visszamennél a tettesért? Kommentelj és keresd a 2. részt.

2. RÉSZ
Röviddel sötétedés előtt érkeztek meg a Santa Rita táborba. Elena kijött a kis vályogház iskolából két gyerekkel, akik a szoknyájába kapaszkodtak, és úgy üdvözölte Clarát, mintha évek óta ismerné.

–Tudtam, hogy előbb megtalálod a problémát, mint a bátyám.

– Megtaláltam a kocsit – felelte Clara.

Gabriel zsákokat cipelt, miközben a bányászok szétosztották az ellátmányt. Az ajtóból látta, hogy Clara egy Mateo nevű fiú játékát javítja. Az apja által faragott fakerék eltört. Ahelyett, hogy szétszedte volna, hogy működjön, Clara felakasztotta egy zsinórra, hogy a fiú megtarthassa, és készített egy másikat egy darab kartonból.

Azon az éjszakán, amikor a jég veszélyessé tette a hidat, Elena mindkettőjüket maradásra kényszerítette.