1. RÉSZ
A 7 éves Bruno Ortega egy idegen mögé bújt, amikor meglátta a saját apját, mintha a férfi, aki egész éjjel kereste, ellen is meg kellene védenie magát.

Inés Robledo hajnal előtt találta meg őt a jaliscói Tepatitlánban található Los Laureles nevű tanyája kerítésénél. A fiú lába poros volt, az egyik térde lehorzsolódva, és egy vászonzacskó szorította szorosan a mellkasát. Amikor Inés haza akarta vinni, hogy meleg tejet adjon neki, Bruno csak annyit kérdezett, hogy maradhat-e napfelkeltéig.

– Nem akarok visszamenni Santa Lucíába.

Inésnek nem volt lehetősége megkérdezni, miért. Egy ló vágtatott végig az úton. Joaquín Ortega leszállt a lováról szinte mielőtt az állat megállt volna. 39 éves volt, inge csuromvizes volt az izzadságtól, és olyan tekintete volt, mint aki órák óta a legrosszabbat képzelte el.

– Bruno!

A fiú egy lépést tett felé, de megállt és Inés szoknyájába kapaszkodott.

Joaquín teljesen összetört.

– Fiam, nem fogadlak vissza. Esküszöm.

Csak akkor futott oda Bruno, hogy megölelje.

Joaquín két éve dolgozott az Octavio Salgado tulajdonában lévő Santa Lucía farmon. Felesége, Mariela, egy gyorsan súlyosbodó fertőzésben halt meg. Octavio fizette az orvost, a gyógyszereket és a guadalajarai kórházba szállítást. Egy héttel a temetés után több váltót is átadott Joaquínnak.

Joaquín szinte olvasás nélkül írta alá. Attól kezdve gondoskodott a lovakról Santa Lucíában, és Brunóval élt egy házban a tanyán. Octavio minden hónapban levonta szinte a teljes fizetését, de az adósság egyre csak nőtt.

Bruno előző este rájött, miért.

Miközben egy kötelet vitt az istállóba, meghallotta, hogy Octavio unokaöccsével, Esteban Salgadóval beszélget az irodában.

– Ortega már többet fizetett, mint amennyibe a gyógyszerek kerültek – mondta Esteban.

– Amíg azt hiszi, hogy még tartozik pénzzel, addig dolgozik tovább – felelte Octavio. – Senki sem gondoskodik úgy a lovaimról, mint ő, ennyi pénzért.

Bruno elengedte a kötelet. Esteban kinyitotta az ajtót, de a fiú már futott. Órákkal később egy rosszul zárt ablakon keresztül visszatért az irodába, talált egy borítékot, amelyen az anyja neve állt, egy jegyzetfüzetet és néhány papírt, betette őket egy táskába, és elmenekült.

Nem ébresztette fel Joaquint, mert azt gondolta, hogy az apja megpróbálja visszaküldeni őket.

Most, a Los Laureles konyhájában ülve, mindent elmesélt, miközben a padlót nézte.

– Csak segíteni akartam neked.

Joaquín lehunyta a szemét.

– Bántalmazhattak volna.

– De te mindig megoldod a problémáimat.

A válasz elvette az erejét, hogy leszidja.

Inés letette a táskát az asztalra.

– Ha néhány férfi egész éjjel üldözött egy gyereket emiatt, jobb, ha kiderítjük, mi van benne.

Először a jegyzetfüzetet vették elő. Aztán két nyugta és egy Mariela Ortega névre szóló, megsárgult boríték jelent meg. Inés elvette, és mozdulatlanul állt.

– Ez a levél az apámé volt.

Az apja, Hilario Robledo, halála előtt több haciendában is könyvelt a környéken. Inés felbontotta a levelet. Hiányos volt, de egy mondat arra késztette Joaquínt, hogy áthajoljon az asztalon.

– „Ne írjanak alá semmilyen adósságelismerő nyilatkozatot, amíg a szarvasmarhák eladását és a Río Verde-i telek visszaszerzését felül nem vizsgálták.”

Joaquín elsápadt.

Mariela szarvasmarhákat örökölt a családjától. Octavio azt állította, hogy azokat az orvosi költségek fedezésére adták el. A számlákon azonban sokkal magasabb összeg szerepelt, mint a tényleges kiadások.

– És hová tűnt a többi? – kérdezte Joaquín.

Inés lapozgatni kezdett a jegyzetfüzetben. Több bejegyzés is említett egy telket a Río Verde patak mellett, és Octavio Salgadónak Mariela nevében teljesített kifizetéseket.

Bruno felnézett.

– Volt anyunak földje?

– Úgy tűnik – felelte Inés.

Joaquín hirtelen felállt.

– Indulunk. Ha azok a papírok az apádéi voltak, akkor most te is belekeveredtél ebbe.

Inés becsukta a jegyzetfüzetet.

– Már én is benne voltam, mivel találtam egy 7 éves kisfiút aludni a kerítésem mellett.

Paták dobogása hallatszott az udvar felől.

Brúnó elsápadt.

Joaquín kiment a folyosóra. Három lovas közeledett, port kavarva. Esteban ment elöl.

Megállt a kapu előtt és elmosolyodott.

– Jó reggelt, Doña Inés. Egy tolvajért jöttem, és azért, amit ellopott.

Joaquín előrelépett, de Inés előtte állt.

– Akkor meg kell magyaráznia, miért üldöz három bátor, felfegyverzett férfi egy gyereket papírokért.

Esteban abbahagyta a mosolygást.

– Add át Brunót és a táskát. Különben dél előtt apád elveszíti a házát, a lovát, sőt még a családnevét is.

Bruno még szorosabban ölelte a táskát.

És abban a pillanatban Inés megértette, hogy azok a dokumentumok nem csupán egy hamis adósságot rejtenek.

Írd meg, mit tennél, oszd meg ezt a történetet és keresd a 2. részt a kommentekben, mert a legrosszabb még csak most kezdődött.

2. RÉSZ
Esteban leszállt a lováról a kapu előtt, de Inés nem mozdult. Mögötte három Los Laureles-i munkás jelent meg. Egyikük sem volt fegyveres; elég volt, hogy voltak tanúk.

– Ha úgy gondolod, hogy a fiú ellopott valamit, menj be a városba, és tegyél feljelentést – mondta Inés. – Itt senkit sem visznek el erőszakkal.

Esteban Joaquínra szegezte a tekintetét.

– A nagybátyám már benyújtotta a panaszt. Követelni fogja a lovát, a visszatartott bérét és minden mást is, amivel tartozol.