– Először is, bizonyítania kell ezt a tartozást.
Esteban egy pillanatra elsápadt.
Aztán felült a lovára, és elment a többi férfival.
Ez a reakció megerősítette Inés gyanúját. Bevitték a papírokat a tanya régi raktárába, ahol az apja halála előtti dokumentumokat tartotta. Egy padlódeszka alatt egy vasdobozt találtak. Benne nyugták, egy térkép és Hilario által aláírt jegyzetek voltak.
A térképen bejelölték a Río Verde parcellát.
Az egyik nyugtán az állt, hogy Hilario Mariela nevében átadta Octaviónak a föld visszaszerzéséhez szükséges pénzt. Egy másik üzenet szerint a folyamat befejezése után a tulajdoni lapokat át kell adni Marielának.
De az írás nem volt ott.
– Az eredeti nélkül Octavio azt fogja mondani, hogy mindez csak egy halott ember jegyzete – motyogta Joaquín.
Egy mezőgazdasági munkás érkezett a faluból újabb hírekkel: Octavio feljelentette Joaquínt ellopott dokumentumok visszatartása és Bruno Santa Lucíából való elvitele miatt.
– Ő a fiam – mondta Joaquín dühösen.
– Pontosan ezért fogom feladni magam – tette hozzá később. – Ha elszökök, úgy fog tűnni, mintha igaza lenne.
Brunót Inésnél hagyta, és a községi elnökségre lovagolt.
Eközben Inés segített a fiúnak átöltözni a szakadt kabátján. Amikor megérintette a bélést, valami keményet érzett.
– Mit rejtegettél itt?
Bruno lehajtotta a fejét.
– Még egy darab papír. Nem fért volna be a táskába.
Inés gondosan kivarrt egy varrást, és elővett egy sokszor összehajtott papírlapot. Hivatalos pecsét volt rajta. A Río Verde-i okirat másolata volt.
A zárózáradék lélegzet-visszafojtva olvasta: ha Mariela meghal, a vagyon törvényes leszármazottjára száll.
Brúnó.
– Ezt el kell vinnünk az emberekhez.
Együtt lovagoltak. A régi híd közelében Esteban és két férfi elállta az útjukat.
– Add ide azt a dokumentumot!
-Nem.
– Itt nincsenek munkások, akik figyelnének.
Bruno Inés derekába kapaszkodott.
Megfordította a lovát, és eltűnt a kukoricaföldeken. Esteban utánuk eredt, de Inés ismerte az öntözőcsatornákat. Egy olyan mezőre ért, ahol több gazdálkodó dolgozott. Annyi tanú láttán Esteban megállt.
– Ez itt nem ér véget.
– Nem – felelte Inés –, a hatóság előtt ér véget.
Esteban nem követte őket, de mielőtt elsétált volna, még azt kiáltotta, hogy Los Laureles felébredhet vevők, hitel és munkások nélkül. Inés nem válaszolt. Négy éven át azt hallgatta, hogy egy özvegy nem tud férfi nélkül farmot vezetni. Megtanulta, hogy a legveszélyesebb fenyegetések azok, amelyek tanácsnak álcázva vannak.
A polgármesteri hivatalban Joaquín éppen nem volt hajlandó aláírni egy új adósságelismerő okiratot, amikor Inés belépett Brunóval, és letette a másolatot az asztalra.
A titkár, Severo Luján, ellenőrizte a pecsétet és az öröklési záradékot. Elrendelte Joaquín szabadon bocsátását, amíg a dokumentumokat ellenőrzik, és beidézte Octaviót.
Amikor Octavio meglátta a másolatot, közömbösséget színlelt.
—A másolat nem bizonyítja, hogy a folyamat befejeződött.
Inés Hilario nyugtáját maga mellé tette.
– De bizonyítsd be, hogy megkaptad a pénzt.
Octavio ránézett a papírra, és hibázott.
– Még ha meg is lenne az eredeti, az semmin sem változtatna.
Severo felemelte a fejét.
– Honnan tudod, hogy létezik eredeti példány?
Octavio túl sokáig várt a válasszal.
Távozóban egy Evaristo Téllez nevű idős férfi lépett oda hozzájuk. Évekkel korábban a Santa Lucía elöljárója volt.
– Láttam, ahogy Don Hilario elvitte azt az okiratot a plébániára – suttogta. – Mauro atyának adta, mert tudta, hogy a Salgado család bejegyeztette a holmijait.
A jelenlegi pap megengedte nekik, hogy régi dobozokban kutakodjanak. Majdnem egy óra múlva találtak egy borítékot, amelyen Mariela Ortega neve szerepelt. Benne volt az eredeti okirat és Hilario nyilatkozata: Octavio a teljes kifizetést megkapta; Mariela nem tartozott semmivel a földterületért.
Alkonyatkor tértek vissza Los Laurelesbe. Joaquín szerette volna megtartani a tulajdoni lapokat a házban, de Inés először Severónak adta át, hogy hivatalosan is nyilvántartásba vegyék és biztonságban legyen. Ez az óvintézkedés döntőnek bizonyult.
Amikor megérkeztek a tanyára, füstszagot éreztek.
A takarmányfészer lángokban állt.
„Bruno!” – kiáltotta Joaquín.
A fiú bement a karámba, hogy kiszabadítson egy csapdába esett csikót. Joaquín átment a füstön, elvágta a kötelet, és a kijárat felé lökte Brunót, éppen akkor, amikor egy égő deszka a vállára esett.
A munkások néhány óra múlva sikerült megfékezni a tüzet. A fészer közelében találtak egy üzemanyagszagú üveget és egy zsebkendőt, amelyre az ES monogram volt hímezve.
Ugyanazon a reggelen Severo elrendelte Esteban letartóztatását.
A bizonyítékok sarokba szorítva Esteban Octavióra nézett, és összeomlott.
„Megparancsoltad, hogy hozzam vissza azokat a papírokat!” – kiáltotta. „Tudtad, hogy Mariela fizetett, és hogy Joaquínnak soha nem volt ilyen tartozása!”
Az ezt követő csend rosszabb volt, mint bármelyik vallomás.
3. RÉSZ
Esteban kijelentése egy olyan ajtót nyitott meg, amelyet Octavio Salgado évekig zárva tartott.
Két nappal később a községi hivatal megtelt. Severo asztalán ott feküdt az eredeti okirat, a Bruno által elrejtett másolat, a Hilario által aláírt nyugta, a számlakönyv, a tűzesetről készült fényképek és a Los Laureles munkásainak nyilatkozatai.
Octavio ugyanabban a sötét öltönyben érkezett, mint amilyet miséken, keresztelőkön és gazdálkodói gyűléseken viselt. Úgy ült le, mintha már csak a vezetékneve is elég lenne ahhoz, hogy megállapítsa, ki mond igazat.
