Joaquín vállát bekötözték. Bruno mellette maradt. Inés a terem másik végén ült, kezeit szorosan az ölében pihentette.
Severo írással kezdte.
– Itt kaptad meg a Río Verde visszaszerzésére szánt összeget.
– Voltak szabálytalanságok – felelte Octavio.
—Azt is állította, hogy Mariela Ortega adósságot hagyott maga után az ingatlannal kapcsolatban.
– Elhagyta az orvosi költségeket.
Evaristo szót kért.
Az idős elöljáró elmesélte, hogy látta Hilariot személyesen átadni Mariela pénzét, majd elkísérte a plébániára, hogy elrejtse az okiratot. Azt is elmagyarázta, miért hallgatott: Octavio kirúgta, és azzal fenyegette, hogy elveszi tőle a házat, ahol a felesége és a gyermekei laktak.
Octavio megvetően mosolygott.
– Egy neheztelő öregember emléke.
Aztán István felemelte a fejét.
– Nincs szükséged az emlékeire. Láttam a számlákat.
Octavio felé fordult.
-Óvatos.
– Az életemet azzal töltöttem, hogy óvatos voltam.
Esteban elmesélte, hogy Mariela halála után Octavio összekeverte az orvos tényleges költségeit fiktív összegekkel, és a temetéstől még lesújtott Joaquínnak adta át a váltókat. Azt is megerősítette, hogy a Marielától örökölt szarvasmarhák elegendő pénzt hoztak a kiadásai fedezésére és Río Verde felépülésének finanszírozására.
„Miért kell adósságot kitalálni?” – kérdezte Severo.
Esteban Joaquínra nézett.
„Mert a nagybátyám Santa Lucíában akarta tartani. Senki sem bánt úgy a lovaival, mint ő. És amíg Joaquín azt hitte, hogy tartozik pénzzel, addig a felesége földje felől sem kérdezősködött.”
Joaquín lenézett a kezére.
Emlékezett rá, hogy lázasan egész éjszakákat töltött istállótisztítással. Emlékezett rá, hogy háromszor is megfoltozta Bruno ugyanazt a csizmát. Emlékezett minden egyes alkalomra, amikor ezt mondta:
– Még nem tudjuk megvenni. Még mindig anya gyógyszerét fizetjük.
Bruno megfogta a kezét.
Joaquín megszorította a fiú ujjait és fellélegzett.
Severo minden egyes dokumentumot átnézett, mielőtt megszólalt.
—Nincs alapja elismerni Octavio Salgado Joaquín Ortega ellen követelt tartozását. A bemutatott dokumentáció épp ellenkezőleg, lehetséges csalárd behajtásokra és a bérek jogtalan visszatartására utal. A Río Verde parcellát Mariela hagyatékának megfelelően Bruno Ortega javára kell bejegyezni. A fennmaradó ügyet az illetékes hatósághoz utalják a felelősség megállapítása érdekében.
Octavio felkelt.
– Mindez egy darab földért?
Joaquín most először nézett rá félelem nélkül.
– Nem. Két évnyi életért, amiről azt hitted, megveheted.
Octavio válasz nélkül távozott.
Estebant a tűzeset és a dokumentumok elrejtésében való részvétele miatt vizsgálat alá vonták. Vallomása nem törölte el tettét, de segített rekonstruálni a megtévesztés működését. A Joaquín elleni vád szertefoszlott, és elkezdődött a Santa Lucía-i iratok felülvizsgálata.
Amikor kimentek a térre, Bruno az apjára nézett.
— Hová menjünk most?
Joaquín kinyitotta a száját, de nem tudta, mit válaszoljon.
Két éven át mindig volt egy hely, ahová vissza kellett térnem. Most először választhattam.
Inés elmosolyodott.
– A nemtudás jó hír is lehet.
Visszatértek Los Laurelesbe.
A tűz elpusztította a fészer egy részét és a karám számos gerendáját. Joaquín amint meggyógyult a válla, el akart menni, de minden reggel talált valamit, amit meg lehetett javítani, és Bruno minden délután a csikó közelében játszott, akit megpróbált megmenteni.
Egy héttel később Joaquín beszélt Inéssel az istállónál.
– Szeretném megkérni, hogy maradhassunk egy kicsit.
– Alkalmazottként?
-Nem.
– Vendégként?
Joaquín elmosolyodott.
– Én sem tudom.
Inés a szemével tartotta.
– Akkor kezdd azzal, hogy nem nevezel meg mindent.
Joaquín megjavította a fészert. Inés megmutatta neki a tanya számláit. Bruno visszament az iskolába, és hálózsák nélkül kezdett el aludni a párnája alatt.
A Río Verde-i telket végül a fiú nevére jegyezték be. Néhány ismerőse azt tanácsolta neki, hogy adja el.
„Ezzel a pénzzel messzire elmehetnek” – mondták Joaquínnak.
Odavezette Brunót a patakhoz, és megmutatta neki a füves pusztákot.
– Ez anyádé volt.
Bruno a vizet bámulta.
Küzdött, hogy visszaszerezze?
-Igen.
– Akkor nem akarom eladni.
Joaquín leguggolt elé.
– Édesanyád nem csak úgy porrá hagyott. Lehetőséget adott neked, hogy soha többé ne hitesse veled, hogy térden állva kell élned.
Bruno nem értette az összes szót, de megtartotta őket.
Ahogy teltek a hónapok, Los Laureles is megváltozott. Inés két családot bérelt fel a faluból, hogy visszaszerezzenek egy elhagyott földterületet. A fizetésükben az első naptól fogva megegyeztek.
„Munka előtt kell elszámolni, nem utána” – ismételgette.
Joaquín sosem gúnyolta ki ezt a megszállottságát.
Közöttük a dolgok másképp alakultak.
Inés négy évvel korábban vesztette el férjét, Tomást, amikor egy marhatáppal megrakott teherautó felborult egy kanyarban. A temetés után sok rokon azt tanácsolta neki, hogy adja el a farmot, vagy keressen valakit, aki vezeti. Ő az ellenkezőjét tette. Megtanult tárgyalni, kerítéseket javítani, és soha többé nem kért segítséget.
Joaquín túlságosan is jól értette az ilyen védekezést.
Egyik reggel Inést azon kapta, hogy Tomás egy régi fényképét nézegeti.
– Biztosan hiányzik neki.
– Minden nap másképp.
Joaquín bólintott.
–Még mindig beszélek Marielával, amikor senki más nem figyel.
Inés szomorúan elmosolyodott.
– Akkor a halottainknak biztosan megunniuk minket.
Ez volt az első alkalom, hogy mindketten nevettek, miközben azokról beszéltek, akiket elvesztettek.
Nem próbáltak senkit lecserélni.
Pontosan ez tette lehetővé valami új megjelenését.
