1. RÉSZ

–Szállj ki a kocsiból! Ha nem tudsz úgy tisztelni engem, mint az apádat, akkor visszasétálhatsz!

Ricardo kinyitotta a teherautó ajtaját, és megvetően nézett Luciára, tizenkét éves mostohalányára.

– De nagyon messze vagyunk otthonról… – felelte a lány, és a kihalt utat nézte.

– Akkor majd megtanulod befogni a szád, mielőtt tiszteletlenül viselkedsz velem.

Lucía remegve szállt ki az autóból. Csak egy ünnepi ruhát és egy vékony kabátot viselt. Vastag kabátja még mindig a hátsó ülésen volt.

Ricardo becsukta az ajtót, gyorsított, és eltűnt az út kanyarulataiban.

Majdnem este hat óra volt. Jeges szél fújt Puebla hegyei felől, a hőmérséklet pedig nulla fokhoz közeledett.

Lucía, akinek a kezei elzsibbadtak, elővette a telefonját, és felhívta az egyetlen embert, akiről tudta, hogy soha nem fogja elhagyni.

– Teréz nagymama… eljössz értem?

Néhány kilométerrel arrébb a hatvanhat éves Teresa Hernandez élete legfontosabb találkozójára készült.

Majdnem harminc évig dolgozott egy karácsonyfadísz-gyárban Chignahuapanban. Először üvegdíszeket festett, majd a műhelyt vezette, végül az igazgatótanács elnöke lett.

Amikor a gyár a bezárás szélén állt, Teresa és elhunyt férje, Don Manuel több tucat munkást győztek meg, hogy megtartsák a kis részvényeiket a cégben.

Áldozatok árán sikerült megmenteniük.

Az a gyár nem egyetlen családé volt. Azoké, akik életüket üvegfújással, dísztárgyak festésével és dekorációk csomagolásával töltötték.

Három évvel ezelőtt Teresa Ricardo Salgadót javasolta vezérigazgatónak, egy üzletembert, aki megígérte, hogy modernizálja a vállalkozást.

Okosnak, szorgalmasnak és tisztelettudónak tartottam.

Tévedett.

Ricardo végül feleségül vette Adrianát, Teresa egyetlen lányát, aki hét évig özvegy volt.

Lucía ötéves volt, amikor elvesztette igazi édesapját, Miguelt, aki a gyár kohóinál dolgozott technikusként. Örökölte tőle sötét szemeket és azt az őszinteséget, ami a felnőtteket kellemetlenül érintette.

Amióta Ricardo belépett az életükbe, a lány elkezdett megváltozni.

– Nagymama, nálad maradhatok ezen a hétvégén?

–Megint, szerelmem? Nem fog hiányozni anyukádnak?

– Szerintem észre sem venné.

Teresa gyanította, hogy valami nincs rendben, de kerülte a beavatkozást, nehogy tönkretegye lánya második házasságát.

Most már értette, mennyibe került neki ez a hallgatás.

Azon az estén Ricardo meg akarta szerezni a jóváhagyást a gyár eladására egy mexikóvárosi üzleti csoportnak. A vevők bezárják a helyi műhelyeket, és csak a márkanevet tartják meg.

Több száz család veszítené el a megélhetését.

Terézia teljesen ellenezte.

De amikor meghallotta Lucia hangját a telefonban, elfeledkezett a dokumentumokról, a beszédekről és a szavazásról.

– Hol vagy, gyermekem?

– A harminckettedik kilométernél, Tlaxco felé tartva. Ricardo itt hagyott, mert nem akartam apának szólítani a vendégek előtt.

Figyelj jól. Ne szállj be semmilyen autóba. Állj a nagy tábla mögé, hogy megvédd magad a széltől. Jövök érted.

Teresa kirohant és beindította a teherautóját.

Pár perccel később üzenetet kapott Adrianától.

Azt hitte, a lánya kétségbeesetten fogja megkérdezni, hol van Lucia.

De a szövegben ez állt:

„Ricardo elmondta, mi történt. Hadd maradjon veled. Nem akarok több bajt. Most már a te felelősséged.”

Teresa érezte, hogy meghűl benne a vér.

A saját veje elhagyott egy gyereket egy veszélyes úton, a lánya pedig egy egyszerű üzenettel adta fel.

Adriana azonban még mindig nem tudott valamiről: aznap éjjel anyja felfedez egy titkot, amely képes tönkretenni a házasságát, amelyet annyira elszántan óvni akart.

És amikor ez a titok napvilágra került, senki sem fog többé ugyanúgy nézni Ricardóra.

2. RÉSZ

Teresa majdnem egy órával később találta meg Luciát, egy reklámtábla mögött kuporogva.

A lánynak sápadt ajka, vörös füle és olyan hideg keze volt, hogy alig tudta mozgatni az ujjait.

Amikor felismerte nagymamája teherautóját, megpróbált elfutni, de a lábai felmondták a szolgálatot.

-Nagyi!

Teresa azonnal lement a földszintre, levette bordó kabátját, és betakargatta a kislányt.

– Itt vagyok most, szerelmem. Te is velem vagy.

– Elnézést, hogy hívlak. Tudom, hogy ma fontos megbeszélésed van.

Ezek a szavak jobban fájtak neki, mint bármilyen sértés.

– Lucía, figyelj rám. Soha többé ne kérj bocsánatot azért, mert szükséged van rám.

A járműben, ahogy a fűtés kezdett visszaadni az ujjai tapintását, Lucia meglátta anyja üzenetét a képernyőn.

Némán olvasta.

– Szóval… tényleg nem akarsz többé a házadban látni?

Terézia megölelte.

– Nem tudom, mire gondol az édesanyád. De egy dolgot biztosan tudok: soha nem voltál teher számomra.

Mielőtt lehajtott volna az útról, Teresa felhívta a mentőket, és elmagyarázta, hol, mikor és ki hagyta felügyelet nélkül a gyereket. Azt kérte, hogy a rendőrség is menjen a gyárba.

Aztán felhívta Juliánt, korábbi kollégáját és az igazgatótanács alelnökét.

– Halaszd el a gyűlést.

– Teresa – dühöng Ricardo. – A befektetők már megérkeztek.

„Hadd várjanak. Lucía velem van. Ricardo magára hagyta az úton.”

Csend volt a túloldalon.

– Gyere be a műhely ajtaján. Várni foglak.

Amikor megérkeztek, Julian egyenesen a gyár elsősegélynyújtó rendelőjébe vezette őket.

Daniel, az egészségügyi szolgáltató megvizsgálta Lucíát, és dokumentálta a kihűlés és a hideg okozta felületi sérülések jeleit. Kórházi kivizsgálást javasolt, és írásos feljegyzést készített az esetről.

Amíg a rendőrségre vártak, a festőműhely munkásai forró csokoládét, egy takarót és néhány hatalmas csizmát hoztak.

– Úgy nézel ki, mint egy űrhajós – viccelődött Lucía, a lábát nézve.