Aztán egy önkormányzati rendőr, aki Teresa jelentése miatt érkezett, szót kért.

Elmagyarázta, hogy felvette a kezdeti adatokat, és hogy a panaszt továbbítják az illetékes hatóságoknak.

Julian megmutatta az orvosi jelentést az orvosi rendelőből.

Ezután felállt a vásárlócsoport képviselője, Mauricio Valdés.

– Valamit tisztáznom kell – mondta. – Salgado úr nem sokkal hat óra után jött értem a szállodába. Jókedvű volt, és közölte, hogy a mostohalánya beteg, és nem fog eljönni.

Ricardo elsápadt.

– Mauricio, nem kell beleavatkoznod.

–Egyenesen a szállodából jöttünk ide. Soha többé nem mentünk vissza, hogy megkeressük a lányokat.

A morajlás végigfutott a szobán.

Egy női munkás felemelte a kezét.

– És hol volt a kabátja?

– Ricardo teherautójában – felelte Teresa –. A rendőrségnek sikerült lefényképeznie a hátsó ülésen.

Doña Ofelia ökölbe szorította a kezét.

– Akkor tudtam jól, hogy elég ruha nélkül hagytam ott.

Ricardo ököllel az asztalra csapott.

–Elég volt! Nem hagyom, hogy egy családi vita miatt tönkretegyenek egy több millió dolláros műveletet!

Terézia mozdulatlan maradt.

– Nem, Ricardo. Az eladást még nem hagyták jóvá. És amit most hallottunk, az nem csak egy egyszerű megbeszélés volt.

Julian csendet kért.

—Mielőtt folytatnánk az eladási projektet, vannak olyan dokumentumok, amelyekkel minden részvényesnek tisztában kell lennie.

Emília közeledett a mappával.

A képernyőn megjelent az októberben és novemberben végrehajtott tranzakciók listája.

Huszonhárom részvényügylet.

Mindez Adriana Salgado nevében.

Mindegyiket a befektetőkkel való első hivatalos megkeresést követő hetekben kezelték.

– Ezek a tranzakciók tették lehetővé az igazgató feleségének, hogy elérje a törvényeink által megengedett részvételi korlátot – magyarázta Emilia.

Ricardo keresztbe fonta a karját.

– A vásárlások önkéntesek voltak. Senki sem kényszerített senkit eladásra.

Aztán egy hetvennégy éves nő lassan felállt.

Doña Ofelia volt az.

Több mint negyven évig gömböket festett.

„Eladtam a részvényeimet” – vallotta be. „És szeretném elmagyarázni, hogy miért.”

Remegett a hangja.

– Októberben Mr. Ricardo eljött hozzám egy süteménnyel. Leült a konyhámba, és közölte, hogy a gyár csődbe megy. Hogy a részvényeim hamarosan még a papírt sem fogják megérni, amire nyomtatták őket.

Ricardo megrázta a fejét.

– Ez az egyik értelmezés.

– Háromezer pesót ajánlott fel a részvénycsomagomért. Azt mondta, szívességet tesz nekem.

A nő mély lélegzetet vett.

– Ma hallottam, hogy a felvásárlócsoport kilencezer pesónak megfelelő értéket kínált ugyanazért a csomagért.

Egy férfi állt fel mögötte.

– Pontosan ugyanezt mondta nekem.

Aztán egy másik nyugdíjas szólalt meg.

– Biztosított róla, hogy ha decemberig várok, mindent elveszítek.

És még egy.

És még egy.

Többen is azt mondták, hogy félelmükben adták el, mert meg voltak győződve arról, hogy régi gyáruk hamarosan eltűnik.

Terézia mély fájdalmat érzett.

Ugyanazok a munkások voltak, akik harminc évvel korábban ellenálltak az opportunista vevők ajánlatainak, hogy megőrizzék vagyonukat.

Ezúttal abban a férfiban bíztak, akit ő maga ajánlott.

Emilia ezután egy második lapot mutatott fel.

—Ezt a dokumentumot Salgado úr küldte el a befektetési csoportnak ugyanazokban a hetekben, amikor az eladások történtek.

Felolvasta a jelzett bekezdést.

A gyár csaknem harminc százalékkal növelte eladásait, és elegendő megrendelése volt a működés folytatásához.

A terem tiltakozásba torkollott.

– Szóval hazudott nekünk!

– Elhitette velünk, hogy mindent elveszítünk!

Ricardo megpróbálta megvédeni magát.

–Más előrejelzések voltak! A cégnek befektetésre volt szüksége!

Mauricio, a vevő, ismét megszólalt.

– Az, hogy befektetésre van szükség, egy dolog, de az információk elrejtése azért, hogy részvényeket szerezzünk az értékük alatt, egészen más.

Látható elégedetlenséggel nézett Ricardóra.

– Az ajánlatunk előzetes volt, és felülvizsgálatra várt. A hallottak alapján visszavonom az ajánlatot.

„Nem teheted meg!” – kiáltotta Ricardo.

– Nem fogok több millió pesót áldozni egy olyan kormányzatra, amelyben már nem bízom.

Mauricio felvette az aktatáskáját.

Mielőtt elment, a munkásokhoz fordult.

– Ennek a gyárnak a márkája értékes. De ma megértettem, hogy a legnagyobb értéke azokban az emberekben rejlik, akik építették.

És elment.

A megmaradt csend más volt.

Nem félelem volt.

Olyan érzés volt, mintha majdnem elveszített volna valami pótolhatatlant.

Julian bejelentette, hogy az eladást a javasolt feltételek mellett már nem lehet szavazásra bocsátani.

Ezután hivatalosan is felkérte az igazgatótanácsot a vezérigazgató lemondására és az összes részvényügylet független felülvizsgálatára.

A jelenlévő részvényesek többsége támogatta a javaslatot.

Még aznap este a tanács egy szomszédos irodában ülésezett.

Teresa a Ricardóval való családi kapcsolata miatt tartózkodott a Ricardóval kapcsolatos döntéshozatalban való részvételtől.

A többi igazgatósági tag megszavazta a vezetői posztról való elmozdítását, és ideiglenesen kinevezte a termelési vezetőt.

Amikor Ricardo megkapta a hírt, az arca teljesen megváltozott.

– Teresa, te hoztál ide! – kiáltotta. – Neked tartozom ezzel a pozícióval, és most elárulsz!

A nő szomorúan nézett rá.

„Azért ajánlottalak, mert azt hittem, hogy gondoskodni fogsz erről a gyárról. Tévedtem. És ma ezért a hibáért felelek.”

Ricardo Adrianát kereste a résztvevők között.

–Mondj nekik valamit. Tudod, milyen a lányod. Mindig provokált.

Adriana egyedül ült, még mindig elegáns ruhájában.

Most először nem próbálta megvédeni.

Lucia hatalmas csizmáira nézett.

Emlékezett rá, hogy aznap délután majdnem egy órát töltött egy szépségszalonban, hogy megcsináltassa a fodrászát.

Amikor megkapta Ricardo üzenetét, meg sem kérdezte, hol hagyta a lányát.