A vejem egy fagyos országúton hagyta a tizenkét éves unokámat, mert a kislány nem volt hajlandó apának szólítani. A lányom csak ennyit írt: „Mostantól a te problémád”. Érte mentem, a kabátomba burkoltam, és egyenesen abba a gyárba vittem, ahol a férfi épp egy többmilliós üzletet készült nyélbe ütni. Ahogy beléptünk, a kislány azt suttogta: „Nagymama, miért áll fel mindenki?”. A kezemben ugyanis egy olyan mappa volt, amiről a vejem álmában sem gondolta volna, hogy valaha előkerül.

– Nos, te leszel Puebla legjobban öltözött űrhajósa – felelte Doña Ofelia.

A lány most először mosolygott.

De Terézia nem feledkezett meg a gyűlésről.

Emilia, a vállalati titkárnő, egy mappával közeledett.

– Doña Teresa, van valami, amit ellenőriznie kell, mielőtt belép.

Ezek a gyár készletéről szóló dokumentumok voltak.

Az elmúlt öt hétben huszonhárom kisrészvényes, szinte mind nyugdíjas, eladta részvényeit Adrianának.

Teresa lánya most a cég öt százalékát birtokolta, ami a törvények által megengedett maximum volt.

– Adrianának sosem volt pénze mindezt megvenni – mormolta Teresa.

– Ricardo intézte a műveleteket – válaszolta Emilia –. És van valami rosszabb is.

Megmutatott neki egy levelet, amit hetekkel korábban küldött a vásárlócsoportnak.

Ricardo azt állította, hogy az eladások az elmúlt évben csaknem harminc százalékkal nőttek, és hogy a gyár nyereséges.

Azonban több nyugdíjasnak is elmondta, hogy a vállalkozás a csőd szélén áll.

Terézia kezdte megérteni.

Ez nem csak egy elhamarkodott eladás volt.

Valaki kihasználta a munkások félelmét, és nevetségesen alacsony áron elkobozta a részvényeiket.

Abban a pillanatban megjelent Adriana, elegánsan felöltözve a találkozóra.

Amikor meglátta Luciát, aki a nagymamája kabátjába burkolózott, összevonta a szemöldökét.

–Így öltözöl be? Milyen kínos.

– Ricardo elvette a kabátomat – felelte a lány.

– Ne túlozz már. A mostohaapád csak azt akarta, hogy megtanuld tisztelni őt.

Teresa megmutatta az orvosi jelentést.

–A lányod majdnem egy órán át egyedül volt, dermesztően fázott.

– Anya, ne tedd tönkre a férjem karrierjét egy hiszti miatt!

Lucia lesütötte a tekintetét.

– Anya, miért nem hívtál fel?

Adriana nem válaszolt.

– Nálam akarsz aludni ma este? – kérdezte Teresa az unokájától.

– Veled akarok élni, nagymama.

– Tökéletes – mondta Adriana. – Tartsd meg. Így mindannyian nyugodtabbak leszünk.

És elment.

Teresa mérhetetlen szomorúságot érzett, de ugyanakkor olyan tisztaságot is, amilyet korábban soha.

Percekkel később Lucia kezét fogva lépett be a gyűlésterembe.

Valami váratlan történt.

Először Doña Ofelia állt fel. Aztán Julián. Aztán a munkások, az üvegesek és a nyugdíjasok.

Másodperceken belül az egész szoba talpra állt.

Ricardo megjelent az ajtóban a befektetőkkel, és mozdulatlanul állt.

Teresa odament a főasztalhoz, Emilia mappáját a mikrofon elé helyezte, és a vejére nézett.

A férfi most először látszott félni.

Mert a részvények megvásárlásának valódi oka hamarosan napvilágra került.

3. RÉSZ

Ricardo már százszor elképzelte azt az éjszakát.

Tapsvihar közepette lépett be a terembe, kezet rázott a befektetőkkel, és bejelentette azt az üzletet, amely a régió egyik legfontosabb üzletemberévé tette.

Még egy beszédet is készített a jövőről, a jólétről és a család egységéről.

De most egy munkásokkal teli terem előtt állt, akik rá sem néztek.

Mindenki egy tizenkét éves lányt bámult, aki túl nagy kabátot és olyan csizmát viselt, mintha egy óriástól kölcsönözték volna.

„Mit jelent ez a látványosság?” – kérdezte Ricardo, miközben a főasztalhoz lépett.

Terézia felkelt.

– Ez azt jelenti, hogy ma este az igazságról fogunk beszélni.

– Ez egy részvényesi gyűlés, nem egy olyan ülés, amely családi problémákat old meg.

– Pontosan ezért nem fogom én vezetni a viselkedésedről szóló vitát – felelte Teresa. – Ezt a részt Julián fogja elnökölni.

Volt társa vette át a mikrofont.

– Salgado úr, kérem, foglaljon helyet. Itt mindannyiunknak lesz lehetőségünk felszólalni.

Ricardo erőltetett mosollyal engedelmeskedett.

Meg volt győződve arról, hogy a számok továbbra is az ő javára szóltak. Számos részvényestől kapott szavazati ígéretet, és úgy vélte, hogy az eladást gyakorlatilag jóváhagyták.

Amit nem tudott, az az volt, hogy azon az estén valami fontosabbat veszített, mint egy szavazatot.

Elvesztette azoknak a bizalmát, akik ajtót nyitottak neki.

Julian feltartott egy papírlapot.

– A vezetőség által készített program szerint Salgado úr lánya egy emlékgömböt adott át látogatóinknak, és néhány szót mondott a családról.

Ricardo megpróbálta félbeszakítani.

– Ez egy ötlet volt, hogy népszerűsítsük az imázsunkat.

– Akkor halljuk, mi lett az ötlettel.

Lucia Teresára nézett.

– Nagymama, beszélhetek?

– Csak ha akarod, szerelmem.

A lány felállt.

Elővett egy többször összehajtott papírdarabot a ruhája zsebéből.

A kezei még mindig enyhén remegtek.

– Ricardo megkért, hogy tanuljam meg ezt a verset – magyarázta –. Azt mondta, hogy hibátlanul kell elmondanom, és hogy a végén szólítsam apának.

Kihajtogatta a lapot, és olvasni kezdett.

Beszélt Chignahuapan gömbjeiről, a kezekről, amelyek forró üveget apró műalkotásokká alakítottak, és a családokról, amelyek generációk óta dolgoztak ezekben a műhelyekben.

Végül eljutott az utolsó mondatig:

– „Mert ebben a gyárban egy család vagyunk, és soha nem hagyjuk el a sajátjainkat.”

Lucia leengedte az újságot.

Egyenesen Ricardóra nézett.

– De elhagytál az úton, mert nem akartalak apának hívni.

Senki egy szót sem szólt.

„Volt nekem apám” – folytatta. „Miguelnek hívták. Ötéves koromban meghalt. Nem emlékszem mindenre róla, de azt tudom, hogy soha nem hagyott volna egyedül.”

Elcsuklott a hangja.

– Nem voltam tiszteletlen vele szemben. Egyszerűen csak azt mondtam neki, hogy nem kényszeríthet arra, hogy szeressem.

Egy nő sírni kezdett a harmadik sorban.

Ricardo azonnal felkelt.

– A lány zavarban van. Összevesztünk, és magától lement a földszintre. Visszamentem, hogy megkeressem.