1. RÉSZ

„Százezer pesót fizetek neked, hogy a menyasszonyomnak tettesd magad. De van egy feltétel: a szüleim előtt némának kell tenned magad. Egyetlen szót sem szólhatsz.”

Daniela Moreno mozdulatlanul állt, kezében egy piszkos poharakkal teli tálcával.

A férfi, aki az előbb megkérte a kezét, egy elegáns guadalajarai étterem ablakánál ült. Körülbelül harminc éves volt, kifogástalan öltönyt viselt, és egy órát viselt, ami valószínűleg többe került, mint amennyit a nő egy év alatt keresett.

„Viccelsz?” – kérdezte Daniela.

– Teljesen komolyan mondom.

Az idegen egy vastag borítékot tett az asztalra.

– Sebastián Robles vagyok. Holnap családi vacsorám lesz. A szüleim hónapok óta nyomást gyakorolnak rám, hogy jegyezzem el az egyik üzlettársam lányát. Be kell mutatnom nekik valakit, és véget kell vetnem a terveiknek.

– És miért kell úgy tennem, mintha nem tudok beszélni?

– Mert így elkerülheted a kínos kérdéseket. Elmondom nekik, hogy megműtötték a hangszálaidat, és még nem kaptad vissza a hangodat. Csak mosolyognod és bólogatnod kell.

Daniela mély felháborodást érzett.

– És szerinted bárki is elfogadna ilyesmit?

Sebastian diszkréten a borítékra mutatott.

– Százezer peso. Egy vacsorára és talán még egy látogatásra.

Daniela majdnem elment.

De eszébe jutott az anyja.

Elena három éve szenvedett egy szélütés utóhatásaitól. Alig tudott járni, és beszédnehézségei súlyosbodtak, amikor fáradt volt. Az orvosok speciális rehabilitációt javasoltak, de Daniela alig tudta megfizetni a gyógyszereket és a lakbért.

Két műszakban dolgozott, abbahagyta az ápolói tanulmányait, és hónapok óta kevesebb mint öt órát aludt naponta.

Százezer peso sok mindent megváltoztathat.

– Előre akarom a pénzt – felelte végül.

Sebastian felé csúsztatta a borítékot.

—Minden itt van.

Másnap Daniela megérkezett egy luxusétterembe a Providencia negyedben. Egy bordó ruhát viselt, amit évekkel korábban vett egy ballagásra.

Sebastian a bejáratnál várta.

– Ne feledd, a megállapodásunk. Ma este nem beszélhetsz.

Daniela rámeredt és bólintott.

A szülei egy lefoglalt asztalnál ültek.

Arturo Robles ismert üzletember volt Guadalajarában. Felesége, Beatriz, olyan nőnek tűnt, aki megszokta, hogy mindenki engedelmeskedik az utasításainak.

– Apa, anya, ő Daniela – jelentette be Sebastian. – A nő, akit feleségül akarok venni.

Arturo felnézett.

És elsápadt.

A felesége elejtette a kezében tartott kis kanalat.

Csak egy pillanat volt, de Danielának sikerült észrevennie a furcsa pillantásváltást.

– Örülök, hogy megismerhettem, kisasszony – mormolta Arturo, miközben visszanyerte önuralmát.

Sebastian elmagyarázta az állítólagos műtétet.

Beatriz túlságosan is kidolgozott kedvességgel mosolygott.

Vacsora közben Daniela hallgatott. Válaszai során begépelte a mondatokat a telefonjába, Sebastián pedig felolvasta azokat.

Minden rendben ment, mígnem Beatriz meg nem kérdezte:

– Daniela, drágám, mi az édesanyád vezetékneve?

Azt írta:

Moreno. A neve Elena Moreno.

Beatriz mosolya eltűnt.

Arturo olyan erősen szorította a poharát, hogy kifehéredtek az ujjpercei.

Miután végeztek a vacsorával, Sebastian elment az autóért, Daniela pedig a bejárat közelében maradt várakozni.

Aztán meghallotta Beatriz hangját egy oszlop mögül.

– Arturo, meg kell akadályoznunk, hogy újra lássa.

– Halkabban beszélj – felelte a férje.

„Teljesen ugyanolyan, mint ő! Hogy lehetsz ilyen nyugodt?”

Daniela hidegrázást érzett.

Egy pillanattal később Beatriz megjelent előtte, és úgy mosolygott rá, mintha mi sem történt volna.

– Öröm volt találkozni veled, kedvesem.

De ahogy Daniela elsétált, egy utolsó mondatot hallott, amitől megdermedt a vér a vérben.

– Sebastian nem tudja megtudni, hogy ki is valójában a lány.

Daniela még mindig nem tudta, hogy az a vacsora épp most nyitotta meg az ajtót ahhoz a titokhoz, ami kilenc évvel korábban tönkretette a családját.

2. RÉSZ

Négy nappal később Sebastian újra felhívott.

– A szüleim meghívtak minket ebédre a Chapala melletti nyaralójukba. Gyere velem. Ez lesz az utolsó alkalom.

Daniela azon gondolkodott, hogy elutasítja.

Valami azonban megakadályozta abban, hogy elfelejtse Arturo és Beatriz arckifejezését. Úgy tűnt, ez a pár ismeri őt, bár biztos volt benne, hogy soha ezelőtt nem látta őket.

Elfogadta.

Szombaton Sebastián egy fekete terepjáróval érte ment. Útközben elmagyarázta, hogy Camila, az unokatestvére, aki köztudottan tolakodó kérdéseket tesz fel, szintén ott lesz.

– Ne zavarjon – figyelmeztette. – Ha túl sokat ragaszkodik hozzá, majd én elintézem.

A birtok hatalmas volt. Tökéletesen gondozott kertekkel, tóra néző terasszal és a szobák között csendben közlekedő személyzettel rendelkezett.

Daniela emlékezett a kis házra, amelyet a családja elveszített, amikor ő tizenöt éves volt.

Apja, Ricardo Salazar egy építőipari cég tulajdonosa volt. Hosszú ideig kényelmesen éltek, mígnem egy pénzügyi tranzakció véget vetett mindennek.

Először a hitelezők jöttek.

Aztán elvesztették a házukat.

És végül az apja öngyilkos lett.

Soha nem kapott teljes magyarázatot. Az anyja csak annyit mondott neki, hogy Ricardo rossz emberben bízott meg.

Evés közben Camila elkezdte kérdezgetni.

– Tényleg nem tudsz beszélni? Egy kicsit sem?

– Camila, elég volt ebből – vágott közbe Sebastián.

– Csak kíváncsi vagyok. Furcsa, hogy még sosem találkoztunk az unokatestvérem leendő feleségével.

Daniela beírta a telefonjába:

Vannak dolgok, amiket nem kell idegeneknek elmagyarázni.

Sebastian elolvasta az üzenetet és elmosolyodott.

Kamilla hallgatott.

Ebéd után Beatriz meghívott mindenkit egy kávéra a kertbe. Daniela ment ki először, és végigsétált egy bougainvilleákkal övezett ösvényen.