– Míg te földet vásároltál és folytattad az üzletelést.

– Szörnyű döntés volt.

– Nem, Mr. Robles. Szörnyű döntés hibázni. Tudta, mit tesz, és belevágott.

Sebastian letette a dokumentumokat az asztalra.

– És miért nem mondtál nekem soha semmit?

– Mert szégyelltem magam.

– Nem. Mert megfelelt neked, hogy senki sem tudta, honnan származik a vagyonod egy része.

Beatriz halkan sírni kezdett.

Daniela felé fordult.

– Ezt te is tudtad, ugye?

–Ricardo halála után tudtam meg.

– És soha nem gondoltál arra, hogy megkeresd az anyámat?

Beatriz megtörölte az arcát.

–Arturo azt mondta, hogy a múlt felidézése csak rontana a helyzeten.

– Anyukám takarított, amíg te azon gondolkodtál, hogy helyénvaló-e a múltról beszélni.

Senki sem válaszolt.

Daniela a falon lógó fényképeket nézegette.

Emlékezett arra az éjszakára, amikor apja meghalt.

Visszatért az iskolából, és a folyosón találta az édesanyját, aki képtelen volt megszólalni. Aztán megérkeztek néhány rokonai, és közölték vele a hírt, amely kettévágta az életét.

Évekig azt hitte, hogy az apja kudarcot vallott.

Most már tudta, hogy a legjobb barátja elárulta.

„Mi történt azzal a földdel, ahol apám cége volt?” – kérdezte hirtelen.

Arturo ismét a mappába nézett.

– Az egyik cégem vásárolta meg, amikor a garanciákat lehívták.

– Még megvan?

-Igen.

Daniela ökölbe szorította a kezét.

– Szóval nem csak a pénzt tartotta meg. Végül azt is megtartotta, amit apám épített.

Sebastian olyan csalódottsággal nézett Arturora, amit még soha nem mutatott.

– Független ellenőrzést akarok mindenről, ami a projekttel kapcsolatos. És egyetlen dokumentumot sem fogsz elrejteni.

– Sebastian, egyes döntéseknek jogi következményei lehetnek.

– Kilenc évvel ezelőtt kellett volna erre gondolnod.

Arturo mintha egy évtizeddel öregedett volna a beszélgetés alatt.

– Mindent megteszek, ami a kár helyreállításához szükséges.

Daniela felemelte a kezét.

„Nem akarom, hogy ezt még egyszer gondolkodás nélkül mondd. Az apám nem jön vissza. Anyám éveket veszített az egészségéből, miközben azért dolgozott, hogy eltartson minket. Ott kellett hagynom az iskolát. Nincs az a pénz, amivel visszaadhatnánk azt az életet.”

Könnyek gördültek le végre az arcán.

„Amikor Sebastián 100 000 pesót ajánlott fel nekem, hogy tegyek úgy, mintha nem tudok beszélni, elfogadtam, mert meg kellett mentenem az anyámat. Érted, milyen abszurd ez? A fia azért fizetett, hogy hallgassak az előtt az ember előtt, aki tönkretette a családunkat.”

Arturo nem bírta a tekintetét állni.

Daniela felvette a táskáját.

– Azt akarom, hogy az összes dokumentumot egy általam választott ügyvéd vizsgálja felül. Édesanyámnak speciális rehabilitációra van szüksége, és ön fedezi a kezelést, ameddig az orvosilag szükséges. Ön felelős lesz minden bizonyítható veszteségért is.

– Egyetértek – válaszolta Arturo.

– És nem fogok aláírni semmilyen olyan megállapodást, ami hallgatásra kényszerítene.

– Nem foglak megkérdezni.

Daniela az ajtó felé sétált.

Sebastian megpróbált elkísérni, de a nő megállt.

– Egyedül kell lennem.

– Daniela, én…

– Elhiszem, amikor azt mondod, hogy semmit sem tudtál. De most nem tudom elválasztani az arcodat mindattól, amit az előbb hallottam.

Sebastian lehajtotta a fejét.

-Értem.

Hátranézés nélkül elment.

Délután bement a kórházba, ahol az édesanyját ápolták.

Elena az ablaknál pihent. Amikor meglátta a lányát bejönni, megpróbált felülni.

„Mi… történt?” – kérdezte nehezen.

Daniela leült mellé.

– Anya, megtaláltam a férfit, aki bántotta apát.

Elena mozdulatlan maradt.

Néhány másodpercig csak a ventilátor hangját lehetett hallani.

– Arturo… Robles – mondta végül.

Daniela meglepetten nézett rá.

– Tudtad a nevét?

Az anyja bólintott.

– Apa… megbízott… benne.

Daniela elmagyarázta, mi történt. Beszélt az elsikkasztott pénzről, az ingatlanokról és Arturo vallomásáról.

Elena közbeszólás nélkül hallgatta.

Aztán megkérte, hogy nyissa ki a kis fiókot, amiben a holmiját tartotta.

Volt benne egy vászonzacskó.

– Otthon… keresd… a cipősdobozt – mormolta.

Azon az estén Daniela egy régi dobozt talált anyja szekrényének alján.

Családi fényképek, megsárgult nyugták és egy boríték voltak benne, az apja kézírásával.

Remegő kézzel nyitotta ki.

Ez egy levél volt, amit néhány nappal a halála előtt írt.

Ricardo beszélt az adósságairól, a szégyenről, amit érzett, és arról, mennyire fájt neki, hogy megbízott valakiben, aki elhagyta őt, amikor a legnagyobb szüksége volt segítségre.

De volt egy mondat is, ami a lányához szólt:

Daniela, ne hagyd, hogy a felnőttek hibái döntsék el, kivé válsz. Megérdemelsz egy nagyszerűbb életet a mi szerencsétlenségeinknél.

Daniela a mellkasához szorította a levelet.

Sok év óta először sírt anélkül, hogy megpróbálta volna visszatartani magát.

Nem azért, mert megbocsátottam volna.

De mert most jött rá, hogy nem kell örökre cipelnie a szégyent, amit az apja hagyott maga után.

A következő hetekben a dolgok elkezdtek megváltozni.

Sebastian egy független céget bízott meg a 2017-es pénzügyi tranzakciók felülvizsgálatával. Daniela ügyvédei megkapták a dokumentumok másolatait, és megkezdték a vonatkozó követelések elkészítését.

Arturo írásban elismerte az általa engedélyezett átutalásokat, és beleegyezett, hogy tárgyalásokat folytat a bizonyított veszteségek megtérítéséről.

Elena kezelését is hivatalos megállapodás fedezte, anélkül, hogy Danielának le kellett volna mondania a jogairól.

Egy guadalajarai neurológiai rehabilitációra szakosodott klinikán kezelték.

Az orvosok óvatosak voltak.

Nem ígérték, hogy teljesen visszanyeri mozgás- vagy beszédképességét.