Ahogy egy szökőkúthoz közeledett, két hangot hallott a bokrok mögül.

Ők voltak Artúr és Beatrice.

– Mondtam, hogy nyomozz utána, honnan jött az a lány – vágott vissza.

– Már megtettem.

-Így?

– A teljes neve Daniela Salazar Moreno.

Daniela érezte, hogy elgyengülnek a lábai.

– Ricardo lánya – folytatta Arturo. – Nincsenek kétségeim efelől.

Beatriz kétségbeesetten felsóhajtott.

– Istenem. Ennyi év után.

– Sebastian semmit sem tud. Amikor Ricardóval történtek, Spanyolországban tanult.

– Mi van, ha Daniela megtudja, mit tettél?

Arturo ijesztő hidegséggel válaszolt:

– Nincs módja bizonyítani. Az eredeti dokumentumok a mi ellenőrzésünk alatt maradtak.

Daniela a szája elé kapta a kezét.

– Az a család mindent elveszett – suttogta Beatriz. – Emlékszel még, hogyan végezte Ricardo?

– Nem kell, hogy emlékeztess rá.

– Akkor távol kell tartanod azt a lányt a fiunktól.

Sebastian azt mondta, hogy a kapcsolatuk nem komoly. Amikor vége lesz annak, amit csinálnak, eltűnik.

Daniela lassan hátrált.

Kilenc éven át azt hitte, hogy apja bukása üzleti tragédia volt.

Most már megértette, hogy valaki tudatosan hozott döntéseket.

És az a férfi néhány méterre ült tőle, és várta, hogy visszajöjjön kávézni.

Daniela a látogatás végéig maradt.

Mosolygott.

Bólintott.

Egyetlen szót sem szólt.

De miután visszatért Guadalajarába, Sebastian felfigyelt az arckifejezésére.

Jól érzed magad?

– Fel kell tennem egy kérdést.

-Tízcentes.

– Ismerte az apád Ricardo Salazart?

Sebastian összevonta a szemöldökét.

– Nem tudom. Miért?

Kinézett az ablakon.

– Mert Ricardo Salazar volt az apám.

Másnap Daniela megjelent Sebastian lakásán.

Mindent elmesélt neki, amit hallott.

Mesélt neki Ricardo haláláról, a szegénység éveiről és a szélütésről is, ami miatt az édesanyja tőle függött.

„Leültettél az asztalhoz azzal a férfival, aki tönkretette az életünket” – mondta elcsukló hangon. „És azért fizettél, hogy hallgassak.”

Sebastian őszintén rémültnek tűnt.

– Esküszöm, hogy semmit sem tudtam.

–Akkor hívd fel apádat. Most azonnal.

Sebastian tárcsázta a számot, és bekapcsolta a kihangosítót.

– Apa, tudnom kell, mi történt Ricardo Salazarral.

Hosszas csend következett.

Végül Arturo így válaszolt:

– Ki mesélt neked erről az emberről?

– Daniela a lánya.

Nehézlégzés hangja hallatszott.

– Sebastian, vannak dolgok, amiket sosem mondtam el neked.

– Akkor kezdj el mesélni.

Arturonak több másodpercre volt szüksége a válaszhoz.

– Gyere be holnap az irodámba. Van itt egy 2017-es aktája, amiről tudnod kell.

– Melyik fájl?

Arturo hangja szinte suttogássá vált.

– Az, amelyik Ricardót tönkretette. És ha megtudja, ki engedélyezte a pénz mozgatását, megérti, miért rejtegettem el kilenc éve az aláírásomat.

3. RÉSZ

Másnap reggel kilenc órakor Daniela Sebastián kíséretében belépett Arturo Robles irodájába.

Az iroda egy guadalajarai vállalati épület teljes legfelső emeletét foglalta el. Sötét fabútorokkal, hatalmas ablakokkal és Arturo fényképeivel volt tele, amelyeken kezet fogott fontos üzletemberekkel.

Egy kék mappa hevert az asztalon.

Beatriz is jelen volt.

Amikor meglátta Danielát belépni, lesütötte a tekintetét.

Arturo két székre mutatott.

– Kérem, üljön le.

– Jobban szeretek állva maradni – felelte Daniela. – Kilenc éve várok magyarázatra. Nem akarok több időt vesztegetni.

Arturo kinyitotta a mappát.

Banki szerződések, számlakivonatok és egy 2017-ben kezdődött ingatlanfejlesztéshez kapcsolódó dokumentumok voltak benne.

– Apáddal hét évig voltunk társak – kezdte. – Ricardo rendkívül szorgalmas ember volt. Jobban bízott bennem, mint kellett volna.

Sebastian keresztbe fonta a karját.

– Térjünk a lényegre, apa.

Arturo mély levegőt vett.

—Finanszírozást szereztünk egy lakópark építésére Tlajomulcóban. A kölcsönt elsősorban Ricardo ingatlanjai fedezték. A cégem intézte volna a befektetői kifizetéseket.

Daniela emlékezett arra a projektre.

Az apja egy tres leches tortával ünnepelte meg a szerződést. Megígérte, hogy amint befejeződik az építkezés, mindannyian elmehetnek nyaralni a tengerpartra.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy igazán boldognak látta.

„Az első kifizetések gond nélkül megérkeztek” – folytatta Arturo. „De a másik cégem válságban volt. Hatalmas adósságaink voltak, és több hitelező is azzal fenyegetőzött, hogy lefoglalja a vagyonunkat.”

– Mit csináltál? – kérdezte Sebastian.

Arturo elővett egy bankszámlakivonatot.

—A projektpénz egy részét átutaltam egy olyan cégnek, amely kizárólag az én nevemen volt. Ezeket az összegeket a saját adósságaim fedezésére használtam fel.

Daniela ütést érzett a mellkasán.

– Apám tudta nélkül?

– Anélkül, hogy tudta volna.

– És mi történt, amikor a bank követelni kezdte a kifizetéseket?

Arturo hallgatott.

Sebastian elvette a dokumentumot, és megvizsgálta a dátumokat.

– Ez azt mutatja, hogy több mint tizenkétmillió pesót kapott a kölcsön lejárta előtt. Miért nem használta ezt a pénzt a kölcsön visszafizetésére?

– Mert elveszítettem volna a társaságomat.

– Szóval azt szeretted volna, ha Ricardo elveszíti az övét.

Arturo lehunyta a szemét.

-Igen.

A szó ott lebegett a levegőben az irodában.

Daniela egész éjjel ezt a választ képzelte. De hallani a választ sokkal rosszabb volt.

„Apám eladta a teherautóját, hogy kifizesse a munkásokat” – mondta. „Aztán jelzáloggal terhelte meg a házunkat. Emlékszem, hajnali háromig ült a konyhában és számolgatott. Tudtad, hogy kétségbeesett?”

Arturo lassan bólintott.

– Sokszor kért tőlem segítséget.

– És mit válaszoltál neki?

– Nekem sem volt pénzem.

Daniela keserűen felnevetett.