1. fejezet: A szellem a hallban

„Asszonyom, megértem, hogy fáradt, de nincs itt közösségi programunk. Van egy menedékhely úgy hat kilométerrel lejjebb az autópályán, ahová általában be lehet menni.”

Egy pillanatra mintha elpárolgott volna a luxus előcsarnok zümmögése. Nem pislogtam. Nem emeltem fel a hangom. Csak álltam ott, hagytam, hogy a szavak úgy lebegjenek a levegőben közöttünk, mint a kihúzott pengék.

A Grand Regent Chicago központjában álltam, a Vance Hospitality egyik ékkövében. Az ingatlan az enyém volt.

Hatéves lányom, Lily, holt súlyként nehezedett a bal vállamra, nehézkesen és ritmikusan lélegzett. Kimerült volt. Tíz órája utaztunk, a heves középnyugati viharok miatt késtünk. Apró kezei a kabátom hajtókájába voltak húzva – egy régi, kifakult, olívazöld M-65-ös terepkabátba. Nem voltak rajta foltok vagy névszalagok, de a régi helyükön még látszottak a kifakult körvonalak. Évekkel ezelőtt magam varrtam egy szakadást a szegély közelében. Eső, régi vászon és kimoshatatlan emlékek illata volt.

Lily laza ujjai között, a kulcscsontomnak támaszkodva, egy ezüstlánc lógott, rajta két fém dögcédula. Minden alkalommal, amikor áthelyeztem a testsúlyomat, halkan megcsörrentek.

A jobb kezemben egy sötétvörös rózsacsokrot tartottam. Három szál eltört a viharos repülés során. A szirmok zúzódásokkal voltak tele. Egyetlen piros szirmra meredtem, ami a makulátlan olasz márványpadlóra esett, ahelyett, hogy az asztal mögött ülő férfira néztem volna. Ez az apró, zúzódásokkal teli szirom volt valószínűleg az egyetlen dolog, ami megakadályozta, hogy katonai kiképzésem felülírja a civil önuralmamat.

– Foglaltam egy asztalt – mondtam veszélyesen kifejezéstelen hangon. – Clara Vance úrnál.

A beszélő férfi egy fényes arany névtáblát viselt, amelyen PATRICK felirat állt. Haja kifogástalanul volt fésülve, öltönye milliméterre szabott. Az a fajta csiszolt, üres mosolya volt, ami jól mutatott egy brosúrán, de lélektelen volt. Ránézett a kopott bakancsomra. Ránézett a padlón heverő kifakult taktikai hátizsákomra. Ránézett a terepdzsekimre, majd a mellkasomon csilingelő dögcikkekre. Pontosan láttam azt a pillanatot, amikor az agya beskatulyázott: egy sérült, szerencsétlen veterán, aki alamizsnára vár.

Mellette egy másik recepciós, Karl nevű ember dőlt a márványpultnak. Azzal a halvány, kegyetlen szórakozással figyelte a párbeszédet, mint aki egy ingyenes műsort élvez.

Patrick felsóhajtott, a hangja a vállalati türelem eltúlzott hangja volt. Lenyomott néhány billentyűt. – Semmi a rendszerben, asszonyom.

– A vállalati vezetői holdingblokkon keresztül könyvelték – mondtam halkan. – Nézd meg a másodlagos képernyőt.

A kezei lekerültek a billentyűzetről. Meg sem próbálta. „Teljesen eladtak vagyunk. Ma este egy nagy befektetői gálát tartunk a bálteremben. Az egész birtokot a VIP vendégek és a vezetők számára biztosítottuk.”

Pontosan tudtam, kik voltak azon a gálán. Én magam írtam alá velük a hároméves szerződést.

– Van egy foglalásom – ismételtem meg.

Karl felkuncogott. Nem volt hangos, de a késő esti hall csendjében visszhangzott. – Nézze – mondta Karl, előrelépve. – Tiszteletben tartjuk a szolgálatát, vagy bármi. De attól, hogy itt áll, és egy olyan luxuslakosztályért erőlködik, amit nyilvánvalóan nem foglalt le, még nem fog varázsütésre előbukkanni. Ahogy Patrick mondta, próbálja meg a menedékhelyet. Vagy egy motelt az autópálya mellett.

Patrick együttérzően biccentett, de ez szinte fegyverként hatott. – Ha a hallban lévő telefonnal kell taxit hívnia az óvóhelyre, abban is biztos vagyok.

Lily megmozdult a nyakamhoz. „Anya?” – motyogta álmosságtól rekedt hangon.

– Itt vagyok, bébi – suttogtam, miközben áthelyeztem a testsúlyát. A biléták újra megszólaltak. Holnap lesz az évforduló. Öt éve, hogy Daniel Fekete Sólyma lezuhant egy völgyben, amelynek a nevét a legtöbb amerikai nem tudta kiejteni. Öt éve, hogy két rendőr kopogtatott az ajtómon. A kezemben lévő rózsák a holnap reggeli Nemzeti Emlékműre szánták őket. Denverben vettem őket, mert nem akartam időt pazarolni Chicagóban virágok keresésére, és nem akartam, hogy Lily azt higgye, felkészületlenek vagyunk az apja meglátogatására.

Most a szárak letörtek, a lányom didereg, és a Daniel katonai haláleseti juttatásaiból felépített birodalmam két alkalmazottja úgy bánt velem, mint egy kóbor kutyával.

– Hívja fel az igazgatót! – mondtam. A hangomban érződött a fagypont alá hűlés.

Patrick hamis mosolya végre eltűnt. „A vezérigazgató felügyeli a gálát. Nem zavarom, mert nem vagy hajlandó elhagyni a területet. Most pedig, kérlek, mielőtt hívnom kell a biztonságiakat…”

Egy nehéz kiszolgálóajtó kattanva kinyílt a recepcióspult mögött.

Egy bordó házvezetőnői egyenruhát viselő nő lépett ki, és egy frissen hajtogatott törölközőkkel teli bevásárlókocsit tolt. A névtábláján LUPITA felirat állt. Ötvenes évei végén járt, sötét haját szoros kontyba fogta, ezüstös szálak lógtak a feketében. Három lépést tett, majd hirtelen megállt.

Tekintete nem az arcomra vándorolt. Egyenesen a kifakult, olajzöld kabátomra tévedt. Aztán a Lily kezében lógó ezüst dögcédulákra esett a tekintete.

Lupita lélegzete elállt. Mélyreható, azonnal felismerhető változás történt a testtartásában. A katonacsalád néma, megtörhetetlen összetartása volt ez.

Elhagyta a bevásárlókocsiját, és egyenesen a recepcióhoz lépett, teljesen kikerülve a két férfit. – Asszonyom – mondta Lupita halkan, spanyol akcentussal a hangjában. – Minden rendben?

„A foglalásom nem jelenik meg az elsődleges rendszerben” – mondtam.

Lupita elfordította a fejét, és Patrickra meredt. „Ellenőrizted a vállalati holdingot? A másodlagos számlát?”

Patrick állkapcsa összeszorult. „Lupita, ez nem takarítás. Menj vissza az emeletedre.”