„Semmit sem fogsz magyarázkodni ebben a hallban” – mondtam. „Menj az irodádba. Ülj az asztalodhoz. Ne nyúlj a számítógépedhez, és várj rám.”
– Igen, asszonyom. – Robert gyakorlatilag rohanva indult el a vezetői folyosó felé.
Egy pillanatig álltam ott, a rajtaütés adrenalinlökete lassan alábbhagyott. Felvettem a jelvényemet, és visszacsúsztattam a kabátomba. Ahogy a lift felé fordultam, Lupitát láttam a portaszolgálat közelében állni. Egy halom tiszta törölközőt tartott a kezében, szeme tágra nyílt, a döbbenet és a bosszú könnyei patakzottak az arcán.
Éles, tisztelettudó bólintással válaszoltam. Ő is viszonozta a bólintást, és a kezét az egyenruhája alatt rejtőző Aranycsillagra nyomta.
A végrehajtói irodák felé indultam. Azt hittem, megnyertem a csatát. Azt hittem, levágtam a kígyó fejét.
De ahogy kinyitottam a vezetői szárnyba vezető nehéz tölgyfaajtót, a biztonságos tabletem rezegni kezdett a zsebemben. David Mercer volt az Denverből.
Clara – állt az üzenetben. – Épp most törtem fel a belső HR-szervert. Látnod kell ezt a fájlt Patrickról. A tegnapi este nem egy elszigetelt eset volt. Nem csak egy veteránt küldött el. Nézd meg, mit segített neki Robert eltussolni az elmúlt két évben.
Megálltam a folyosón. Megnyitottam a csatolt PDF-et. Ahogy a tekintetem átfutotta az első oldalt, a hallban zajló konfrontáció okozta elégedettség eltűnt, helyét hideg, gyilkos düh vette át.
Robert nemcsak rossz menedzser volt. Egy szörnyeteg.
4. fejezet: A hadbíróság
Berúgtam Robert Haines irodájának ajtaját. Nem foglalkoztam a kilinccsel. A nehéz fa nekicsapódott az ajtóütközőnek, mire Robert kiugrott bőr székéből.
Remegve állt az íróasztala mögött. „Ms. Vance, esküszöm önnek, azt hittem, bevételt generálok…”
Nehéz, páncélozott tabletemet az üvegasztalára dobtam. Megcsúszott, majd centikre megállt a kezétől. A képernyő világított a David által küldött PDF-től.
– Ülj le! – parancsoltam.
Belezuhant a székébe.
Fel-alá járkáltam a szobában, csizmáim nehézkesen súrlódtak a szőnyegen. „A hadseregben a parancsnok felelős mindenért, amit az egysége tesz vagy nem tesz. Ha egy katona kilép a sorból, a parancsnok felel érte. Azt mondtad korábban, hogy Patrick és Karl csak a tulajdont védik. Azt mondtad tegnap este, hogy „malac” volt.”
– Az volt – könyörgött Robert. – Félreértelmezték a helyzetet. A… kabát és a kifáradás alapján tettek egy feltételezést.
„Ha még egyszer hazudsz nekem, Robert, jogi úton foglak bíróság elé állítani, amíg az unokáid csődbe nem mennek.”
Abbahagytam a járkálást, mindkét kezemmel az asztalára csaptam, és fölé hajoltam.
„Nézd meg a táblát.”
Robert habozott, majd lesütötte a szemét. Szeme elkerekedett. Felismerte a dossziét.
„Két évvel ezelőtt” – olvastam fel emlékezetből, halálosan nyugodt hangon. „Egy négytagú család érkezett. A foglalásuk elveszett a rendszerben. Az apa fogszabályozót viselt. Egy sebesült veterán. Patrick megalázta őket a hallban, azt mondta, hogy a hitelkártyájuk valószínűleg nem fedezi a járulékos költségeket, és elküldte őket. Hivatalos panaszt tettek.”
Robert nagyot nyelt. – Ms. Vance, ezt elintézték…
„Eltemették!” – kiáltottam, és végre áttört rajtam a düh. „Elhárítottad a panaszt, mielőtt elérte volna Denvert. Ezer Marriott pontot adtál nekik, és arra kényszerítetted őket, hogy titoktartási megállapodást írjanak alá, hogy visszakapják a foglalójukat. Patricknek pedig bónuszt adtál a „márkakizárólagosság fenntartásáért”.”
– A VIP vendégek nem akarják látni… – kezdte Robert, majd hirtelen elhallgatott, amikor rájött, mit fog hangosan kimondani.
– Mit nem akarnak látni? – kérdeztem rivaldafénybe, miközben megkerültem az asztalt, és közvetlenül mellé álltam. – Nem akarják látni azokat az embereket, akik vérrel fizettek, hogy pezsgőt kortyolgassanak a bálteremben? Erről van szó? Olyan kultúrát teremtettél, ahol a recepciód úgy működik, mint egy bársonykötél egy éjszakai klubban, kifejezetten a katonacsaládokat és a munkásosztálybeli embereket célozva meg, akik évekig takarékoskodnak, hogy itt maradhassanak, csak azért, mert nem úgy néznek ki, ahogy kellene.
– Elértem a számaidat, Clara! – csattant fel Robert, hirtelen kétségbeesett daccal. – A vállalat tizenöt százalékos RevPAR-emelést követelt! Én elértem a húszat! Ezeket a számokat nem úgy éred el, hogy olyan embereket szolgálsz ki, akik kedvezménykódokat és állami díjakat próbálnak használni. Egy elit kultúrát építettem ki itt. Azért akarsz kirúgni, mert pontosan azt teszem, amit az igazgatótanácsod akar?
A szoba elcsendesedett. Csak a sarokban álló nagyapaóra ketyegése törte meg a csendet.
Ránéztem. A szabott öltönyére, a manikűrözött körmeire, az erkölcsi iránytű teljes hiányára néztem.
„Azt hiszed, kirúglak, Robert?” – kérdeztem halkan.
Remény csillant a szemében. „Meg tudom oldani. Végleg kirúghatom Patrickot. Átképezhetem a személyzetet. Bevezetek egy veteránok elismerését célzó programot…”
– Ma nem rúglak ki – mondtam, és olyan közel hajoltam, hogy érezte a kávé illatát a leheletemen. – Mert ha kirúglak, akkor csendben elmehetsz. Elmehetsz másik állást vállalni egy másik luxushotelben.
Robert zavartan ráncolta a homlokát. – Akkor mit… mit csinálsz?
„Hadbíróság elé állítalak.”
Elővettem a telefonomat, és kihangosítón tárcsáztam David Mercert.
„David, vonalban vagy?”
– Tessék, Clara – visszhangzott David hangja az irodában.
„Kezdje el a nulladik jegyzőkönyvet a Grand Regent Chicago ellen. Robert Haines-t ezennel megfosztják minden vezetői jogkörétől. Fizetés nélküli adminisztratív felfüggesztésre helyezik, amíg egy nagyszabású vállalati ellenőrzést nem végeznek a polgári jogi jogsértések és a diszkriminatív gyakorlatok feltárására.”
Robert vérfehér lett. – Clara, nem, ezt nem teheted, a hírnevem…
