„Értesítem a Munkaügyi Minisztériumot, a Better Business Bureau-t és Illinois állam összes veterán érdekvédelmi csoportját” – folytattam hibátlanul. „Megnyitjuk előttük a saját könyveinket. Átadjuk nekik a titoktartási megállapodásokat, amelyek aláírására kényszerítetted azokat a családokat. Nyilvánosan fel fogom égetni ennek a szállodának a vezetőségét, és a hamvaidon fogom újjáépíteni.”

„Lerombolod az ingatlan értékét!” – sikította Robert, és felállt. „A bizottság eltávolít téged!”

– Hadd próbálkozzanak – mosolyogtam. Egy Ranger mosolya volt, aki épp most hívott közeli légi támogatást. – Ez a század Danielé. És én felgyújtom az alapjáig, mielőtt hagynám, hogy egy ilyen gyáva, mint te, megmérgezzem az örökségét. David, küldj biztonságiakat Robert irodájába. Két perce van, hogy kipakolja a személyes holmiját.

„Megjegyzés. A biztonságiak úton vannak.”

Letettem a hívást. Felvettem a tabletemet. Nem néztem többet Robertre. Már szellem volt.

Kimentem az irodából, és egyenesen a pincében lévő takarítópult felé vettem az irányt. Lupitát egy pihenőasztalnál találtam, amint üres tekintettel bámult egy csésze kávét. Amikor meglátott, felállt.

– Lupita – mondtam. – Robert Haines elment. Patrick elment. Karl elment.

Felnyögött, és a mellkasához kapott. – Mindannyian?

„Mindannyian. Három óra múlva landol egy denveri vállalati sztrájkcsapat, hogy átvegye a műveleteket.” Előhúztam egy friss szerződést a zakóm zsebéből – egyet, amit fent fogalmaztam meg, miközben Lily rajzfilmeket nézett. Átcsúsztattam az asztalon.

„Mi ez?” – kérdezte Lupita, a papírra nézve.

„Ez egy ajánlat a Grand Regent vendégélményért és személyzeti képzésért felelős igazgatói pozíciójára. A fizetésed megháromszorozódik. A kvótamutatóidat eltörlik. Mostantól az egyetlen mutatód az, hogy soha többé egyetlen vendég se érezze magát láthatatlannak ebben az épületben.”

Lupita leolvasta a számokat. Sírni kezdett, nyíltan és szabadon. Kinyújtotta a kezét, és megölelt, egy heves, összenyomó öleléssel. Én is átöleltem, éreztem, ahogy a kis aranycsillag a mellkasomhoz nyomódik, pont ott, ahol Daniel dögcédulái szoktak lenni.

– Köszönöm – zokogta. – Mateo annyira büszke lenne rád.

– Daniel büszke lenne rád, hogy kitartasz – suttogtam.

Elhagytam a pincét, és visszamentem a 904-es lakosztályba. Ideje volt indulni. Várt ránk az utazás igazi küldetése.

Mire beléptem, Marisol már összepakolta a bőröndjeinket. Lily az ablaknál állt, a kezében a zúzott vörös rózsákkal teli vázával. Csillogó szemekkel nézett rám.

„Megoldottad a vonalat, anya?” – kérdezte.

Mosolyogtam, egy igazi, őszinte mosolyt. „Megvan a vonal, kicsim. Menjünk, beszéljük meg apával.”

De ahogy kiléptünk a szállodából, és beléptünk a ropogós chicagói reggelbe, a telefonom rezegni kezdett egy titkosított prioritási riasztással. Ránéztem a képernyőre. A Vance Hospitality igazgatótanácsának elnökétől jött.

Clara. Azonnal beszélnünk kell. A gálán lévő befektetők rájöttek, mit tettél a vezetőséggel. Azzal fenyegetőznek, hogy ötvenmilliót vonnak vissza a finanszírozásból, ha Haines-t nem helyezik vissza. Hívj fel!

Megálltam a járdán. A szél belekapott a terepdzsekim szegélyébe. Ránéztem a szövegre, majd Lilyre, aki az apja dögcéduláit tartotta a kezében.

A lobbicsoportokért folytatott csata véget ért. A vállalatért folytatott háború éppen csak elkezdődött.

5. fejezet: Az utolsó tisztelgés

Nem válaszoltam az elnöknek. Kikapcsoltam a telefonomat, és bedobtam a taktikai hátizsákomba. Az igazgatótanács várhat. A befektetők fenyegetőzhetnek, amennyire csak akarnak. A mai nap nem a bevételekről vagy a vállalati hadviselésről szólt.

A mai nap egy afganisztáni dombról, egy Fekete Sólyomról és egy férfiról szólt, aki szerette a sárga csillagokat.

Egy fekete városi autó várt ránk a járdaszegélynél. Kihajtottunk a városból, Chicago hatalmas üvegmonolitjai átadták a helyüket az Abraham Lincoln Nemzeti Temető csendes, terül el zöld dombjainak.

Az ég sebes, nehéz, szürke, fenyegető esőként zuhogott. A levegő hideg volt, áthatolt Lily ruhájának vékony pamutján, de nem panaszkodott. Mellettem sétált, apró kezével az enyémet szorította, a másikkal a megviselt vörös rózsacsokrot szorongatta.

Minden irányban tökéletesen illeszkedő fehér márvány sírkövek sorai húzódtak, az elesettek néma, álló serege. A temető szimmetriája lélegzetelállító és lesújtó volt.

Végigsétáltunk a 12-es szektoron. A nedves fű súrolta a bakancsomat.

Megálltam egy kő előtt.

DANIEL VANCECAPITÁNY, AZ USA HADSEREGÉREI VEZESSENEK AZ UTATSZERETETT FÉRJ ÉS APA

Elengedtem Lily kezét. Fél térdre rogytam a nedves fűben, és az ujjaimmal végigsimítottam a vésett betűkön. A hideg kő lefogott. A harag, a vállalati politika, a reggel dühe – mindez elmosódott, csak a nyers, tátongó űrt hagyva maga után, amit Daniel hagyott maga után.

– Hé, Danny! – suttogtam elcsukló hangon. – Megcsináltuk.

Lily előrelépett. Letérdelt mellém, az ezüst dögbiléták csilingeltek a márványon, ahogy előrehajolt. Óvatosan elhelyezte az összetört vörös rózsákat a sírkő talapzatára.

Nem voltak tökéletesek. A szárak letörtek, a szirmok megzúzódtak, és túléltek egy vihart. De ahogy a fehér kőnek dőlve néztem őket, rájöttem, hogy pontosan stimmelnek. Túlélők voltak. Pont, mint mi.

– Szia, Apu – mondta Lily, hangja tiszta és édes volt a csendes temetőben. – Hoztam neked virágot. Kicsit megsérültek a repülőn, de anya megjavította őket.

Szünetet tartott, és a kőre nézett, mintha választ várna.

– Apu – folytatta ráncolt homlokkal. – Néhány férfi gonosz volt velünk tegnap. Azt hitték, nem a nagy szállodába tartozunk. De anya azt mondta, hogy nem a ruhájuk alapján ítéljük meg az embereket. Az alapján ítéljük meg őket, hogyan tartják magukat. Ma anya tartotta magát, apa. Nagyon bátor volt.