1. fejezet: A megrongált örökség

Úgy léptem be a bátyám eljegyzési bulijára, hogy a legújabb építkezésem pora még mindig a bőrcsizmám talpán lógott.

„Itt van a büdös vidéki lány.”

Blair Ashford nem fáradozott azzal, hogy annyira lehalkítsa a hangját, hogy leplezze a sértést. Koszorúslányai, akik egyforma árnyalatú halvány levendulaszínekbe öltöztek, egyszerre nevettek, pezsgőspoharaik megcsillantak a felettünk leomló kristálycsillárok fényében.

Alig léptem át a Monarch Ark Hotel olasz márványpadlóját, amikor a bátyám leendő felesége úgy döntött, hogy az érkezésem lesz az este fő szórakozása. Lenéztem a csizmáimra, majd fel a szabott – bár kissé gyűrött – szénszürke kosztümömre, végül Blairre. A barátaira mosolygott, nem rám. Ez volt a lényeg. Az ő világában nem voltam elég fontos ahhoz, hogy közvetlenül megszólítsa.

Jade Callaway vagyok. Azért jöttem, hogy megünnepeljem a bátyám, Evan eljegyzését, nem pedig azért, hogy megvédjem a jogomat, hogy egy bálteremben állhassak.

Amit Blair nem tudott, az az volt, hogy én birtoklom a szállodát.

A csillárok, az importált márvány, a grandiózus bálterem, amit agresszívan díszített fel hatalmas fehér orchideákkal és csillogó hattyú jégszobrokkal – mindez egy olyan birodalom része volt, amit puszta kézzel építettem fel, miután tizennyolc évesen elhagytam otthonomat.

De ezt a családi asztalnál senki sem tudta. Anyám számára Evan az aranygyermek volt, a sikeres regionális vezető. Én pedig a makacs, lázadó lány, aki megszökött az építőiparba és az ingatlanpiacra dolgozni, egy lány, aki soha nem csinált magából nagyot.

Hagytam, hogy Blair nevetjen. Egy pincér ment el mellettem, egy ezüsttálcás előétellel a kezében. Az arcomra nézett, a szemében tiszta pánik villant át, majd Blair gúnyos arcára. Egyetlen szó nélkül elment. Nem hibáztathattam érte. A szoba túlsó végében Rowan Pike, az ügyvezető igazgatóm vonta magára a tekintetemet. Pontosan tudta, ki vagyok. Egy mikroszkopikus biccentéssel, néma parancsként intettem neki: Álljon le. Ne avatkozzon közbe.

Aztán megjelent az anyám.

Lorraine Callaway úgy méregette praktikus öltönyömet és csizmámat, mintha egy vérző tetemet rántottam volna a makulátlan hírnevére.

– Az Ashford család kifinomult, Jade – sziszegte, miközben megragadta a könyökömet, és egy félreeső oszlop felé húzott. – Ne hozd zavarba a bátyádat ma este.

Elnéztem mellette a pezsgőtoronyra, a hatalmas eljegyzési portrékra és a vendégekre, akik olyan ruhákba öltöztek, amik többet értek, mint anyám háza. „Egyenesen a helyszíni szemléről jöttem, anya. Azért vagyok itt, hogy támogassam Evant.”

„Akkor csak maradj csendben, és nézz ki kellemesen. Ez fontos neki.”

Evannek minden számított. Gyerekkoromban az ő részvételi díjai a kandallópárkányon álltak; a tökéletes bizonyítványaim csak egy szórakozott bólintást váltottak ki. Éveket töltöttem azzal, hogy felépítettem egy vendéglátóipari és ingatlancéget, amiről a családomban senki sem mert rákérdezni. Még most is csendben fizettem anyám jelzáloghitelét és egyre növekvő orvosi számláit egy névtelen fedőcégen keresztül. Azt hitte, hogy ez egy jótékonysági támogatás.

Lorraine elengedte a karomat, és egy ragyogó, mesterkélt mosolyt erőltetett az arcára, miközben megfordult, hogy üdvözöljön egy arra járó társasági hölgyet.

Evan pillanatokkal később megérkezett, mit sem sejtő vidámságot sugározva elegáns szmokingjában.

„Jade! Sikerült!” – húzott magához egy ölelésbe. Körbemutatott a pazar teremben. „Blair valami klasszikusat szeretett volna. A szülei mindent megtettek, hogy itt rendezhessék meg ezt.”

Aztán Blair odasiklott Evanhez, és átkarolta a derekát. Felemelte a kezét, hogy lesöpörjön egy szöszfoltot a férfi hajtókájáról, mire egy arany és gyémánt villanása megcsillant a fényben.

Elállt a lélegzetem

Az ujján egy hatalmas, rikító gyémánt ült, melyet kisebb kövek glóriája vett körül, vastag, olvasztott, újraöntött arany gyűrűbe foglalva. De a hivalkodó kő alatt felismertem a gyűrű alsó részén található határozott, nehéz gravírozást. A nagyapám pecsétgyűrűje volt.

Nagyapa a halálos ágyán levette a saját kezéről, és az enyémbe nyomta. Azt mondta, bennem van a Callaway-féle keménység, hogy én vagyok az, aki tartós dolgokat fog építeni. Lorraine látta ezt.

„Honnan szerezte azt az aranyat?” – kérdeztem veszélyesen halk hangon.

– Anya adta neki – mondta Evan boldogan, teljesen elvétve a hangomban lévő jegességet. – Nagyapa régi gyűrűje. Blair túl ormótlannak és férfiasnak találta, ezért beolvasztotta és újraterveztette az eljegyzési gyűrűjévé. Gyönyörű ötvözete a réginek és az újnak, ugye?

A gyomrom egy feneketlen szakadékba zuhant. Nemcsak elvette az örökségemet, hanem elpusztította.

A bálterem túlsó végében Blair észrevette a halálos mozdulatlan testtartásomat. A fény felé billentette a kezét, hagyta, hogy a gyémánt elvakítson. Kegyetlen, diadalmas kis mosolya mindent elárult. Tudta, kié. Egyszerűen nem érdekelte.

Levegőre volt szükségem, mielőtt olyasmit tennék, amiért kihívnám a rendőrséget a saját házamhoz. Sarkon fordultam, és kisurrantam az oldalsó ajtókon a szervizfolyosóra. A nehéz ajtók becsapódtak, elvágva a vonósnégyes hangját.

A hűvös falnak dőltem, és próbáltam féken tartani a kezem remegését. Aztán egy hangot hallottam a sarkon túli rakodótér felől.

Graham Ashford volt az, Blair apja.

– Nem érdekel, mennyi a kamatláb, várj holnapig – sziszegte Graham a telefonjába. Hangja kétségbeeséstől csüngött, ami egyáltalán nem illett ahhoz a milliárdos személyiséghez, amit belül parádézott. – A Callawayéknek mély zsebeik vannak. Amint a srác ma este aláírja a dokumentumokat, felhasználhatjuk a vagyonát. Jól vagyunk.

Megdermedtem, beleolvadtam a folyosó árnyaiba.