4. fejezet: A ház mindig nyer
A bálteremben olyan mély csend volt, hogy hallani lehetett a jég olvadását a hattyúszobrokban.
A három rendőr végigsétált a folyosón, teljesen tudomást sem véve a rémült előkelő társasági vendégekről, akik húzódtak el előlük. Én a színpadon álltam, és lenéztem a férfiakra.
„Nincs nála a pénzed” – mondtam érthetően a férfiaknak. „És nincs fedezete. A szerződést, amit a bátyám írt alá, csalárd ürügyekkel szerezték meg. A jogi csapatom már benyújtja a bírósági végzést. Értéktelen.”
A vezető rendőr megállt a színpad szélén, sötét szeme az enyémbe szegeződött. – És maga kicsoda?
– Én vagyok az a nő, akié ez a föld, amin te állsz – mondtam pislogás nélkül. – Emellett az Ark Financial vezérigazgatója is vagyok. Egy órája vettem meg az Ashford Holdings nehéz helyzetben lévő adósságát, fillérekért dolláronként.
Benyúltam a zakóm zsebébe, elővettem az Evan által aláírt eredeti szerződést – amit Rowan csendben elkobzott a VIP-szalonból –, és kettészakítottam a közepét. Hagytam, hogy a darabok a színpad padlójára hulljanak.
– Most az Ashfordék a problémám – mondtam a férfiaknak. – A főnökük holnap reggelig számíthat egy banki átutalásra, amely kiegyenlíti a tőketartozást. Utána a Volkov Financial soha többé nem teszi be a lábát az ingatlanaimra. Rendben van?
A végrehajtó hosszan, feszülten bámult rám. Aztán egy lassú, komor mosoly suhant át az ajkán. Kissé biccentette a fejét. „Öröm önnel üzletelni, Ms. Callaway.” Megfordult, és kivezette embereit a bálteremből, a nehéz ajtók pedig egy végső, mennydörgő puffanással csapódtak be mögöttük.
Graham Ashford halkan zokogott a tenyerébe temetve. Felesége, Celeste, egy rémült vőlegény karjaiba ájult el.
Blairhez fordultam. Remegett, porcelán arcán végigfolyt a szempillaspirál, felsőbbrendűségének illúziója teljesen szertefoszlott.
– Azt hitted, vidéki lány vagyok, akire ráléphetsz – mondtam halkan, közelebb lépve hozzá. – Azt hitted, feldolgozhatod a nagyapám örökségét, és trófeaként viselheted. Azt hitted, eladhatod a bátyámat a farkasoknak.
– Jade, kérlek – nyöszörögte Blair, és hátrált.
– Vedd le a gyűrűt! – parancsoltam.
Blair habozott, Evanre nézett segítségért. Evan azonban csak bámult rá, üres tekintettel, rosszul érezte magát a szörnyetegtől, akit majdnem feleségül vett.
„Vedd. Le.!” – ismételtem.
Blair remegve húzta le az ujjáról a nehéz, elgyötört arany és gyémánt gyűrűt. Felém nyújtotta. Kikaptam a tenyeréből. Az arany meleg volt, beszennyezte az érintése, de a súlya még mindig a vérvonalamhoz tartozott.
– Marcus! – kiáltottam utána.
„Igen, asszonyom.”
„Kísérd ki az Ashford családot a helyiségből. Dobd ki a csomagjaikat az utcára. Rowan pedig küldd el nekik a virágok számláját.”
– Örömmel – mondta Rowan.
Miközben a biztonságiak talpra rángatták Grahamet, és a kijárat felé kezdték kísérni a síró Ashfordékat, a megmaradt vendégek gyorsan, csendben elhagyták a szobát, kétségbeesetten próbálva megszabadulni a botrány hatóköréből.
Perceken belül kiürült a hatalmas bálterem, csak a tönkrement dekoráció, Evan, anyám és én maradtunk ott.
Lorraine dermedten állt az üres székek első sorában. Úgy nézett rám, mintha egy idegent látna.
– Jade… – suttogta remegő hangon. – Igaz ez? Mindez… a szálloda…
– Igazad van, anya – mondtam, miközben lementem a lépcsőn, hogy szembenézzek vele.
„De… hogyan? Építőiparban dolgozol.”
– Az építőipari cég az enyém – javítottam ki gyengéden. – És az ingatlancég is. És ez a szálloda is. Amióta eljöttem, azóta építem.
Lorraine szeme megtelt könnyel. „De… a házra szánt pénz. Az orvosi számlák. Graham azt mondta, hogy segít nekünk…”
– Graham egy fillért sem fizetett – mondtam. – Az a „jótékonysági támogatás”, amivel az elmúlt öt évben fizetted a jelzáloghiteledet? Az én dolgom volt, anya. Egy korlátolt felelősségű társaságon keresztül hoztam létre, hogy ne utasítsd vissza büszkeségből.
Lorraine befogta a száját, zokogás szakadt fel a torkából. Végre rádöbbent, milyen szörnyen bánt velem, milyen vakon imádta az Ashfordok hamis aranyát, miközben a családunk számára épített igazi alapra taposott. Remegő kézzel kinyújtotta a kezét, meg akarta érinteni a karomat, bocsánatot kérni, visszaforgatni az időt.
De hátrébb léptem.
– Te választottad az illúziót, anya – mondtam halkan. – Azért választottad őket, mert jól néztek ki. Remélem, tanultál valamit ma este.
Elfordultam tőle, és odamentem Evanhez. A színpad szélén ült, az arcát a kezébe temette. Leültem mellé, a vállam az övéhez ért.
– Sajnálom, Ev – mondtam halkan.
Remegő lélegzetet vett, és megtörölte az arcát. „Ne csináld már. Megmentetted az életemet, Jade. Annyira ostoba voltam. Csak… Neki akartam adni az egész világot.”
– Nem akarta a világot – feleltem, és kinyitottam a tenyeremet, hogy ránézzek a tönkrement gyűrűre. – Csak birtokolni akarta. Jól leszel. A Callaway család kemény felépítésű.
Rám nézett, és egy szomorú, őszinte mosoly törte meg a könnyeit. „Igen. Tényleg azok vagyunk, nem igaz?”
5. fejezet: Az újrakovácsolás
A Monarch Ark tetőtéri erkélyén csípős és hűvös volt az éjszakai levegő. Alattam terült el a város, neon- és borostyánszínű fények burjánzó rácsaként, a semmiből felépített dolgok bizonyítékaként.
Három hét telt el az eljegyzési parti óta.
