1. fejezet: Egy talapzat ára

A tetőtéri iroda padlótól a mennyezetig érő ablakainál álltam, és lenéztem a város csillogó tájára. Lent az Opeline halvány kőből és színezett üvegből készült jelzőfényként magasodott, uralva a látképet. A luxus emlékműve volt, egy ötcsillagos menedék, ahol kaviárral és suttogással kerestek vagyonokat.

Minden csillár, minden márványlap, minden szál minden lakosztályban az enyém volt.

De a nő számára, aki ma reggel üzenetet írt, én még mindig csak a szégyenletes szökevény voltam.

Lenéztem a mahagóni asztalon pihenő telefonomra. Anyám, Eleanor üzenete világított a sötét képernyőn. Rövid, sebészi és vágásra szánt üzenet volt.

Ne gyere el ma este apád születésnapi vacsorájára az Opeline-be. Ez egy előkelő társasági esemény. Nem engedheted meg magadnak, és a jelenléted tönkreteszi a tárgyalásokat. Ne hozd zavarba a családot.

Lassan, humortalanul kifújtam a levegőt. Szégyellni a családot. A kifejezés egy évtizeddel ezelőtti kísértetként kúszott fel a torkomon.

Tíz évvel ezelőtt huszonkét éves voltam, és a szüleim fojtogatóan hagyományos nappalijában álltam. Anyám és a nővérem, Harper, sarokba szorítottak egy nálam húsz évvel idősebb férfi csillogó portfóliójával. Egy férfival, akinek hatalmas ingatlanportfóliója volt, és arról volt híres, hogy megzavarja a lelkeket. A családom pénzügyei csendben romlottak, és úgy döntöttek, hogy én vagyok az a vagyon, amelyet felszámolnak, hogy megmentsék a hírnevüket.

– Ez egy kereskedelmi házasság, Blair. Ezt teszik a mi rangunkhoz hasonló nők – sziszegte Eleanor, manikűrözött ujjaival a vállamat súrolva. – Ha kimész azon az ajtón, semmid sem lesz. Feleségnek kell lenned. E család nélkül soha nem leszel több, mint egy felmagasztalt lány.

Két bőrönddel és ötven dollárral léptem ki az ajtón. Pontosan ott kezdtem, ahol ők gúnyoltak: szállodai szobalányként. WC-ket súroltam, ágyneműt hajtogattam, a recepción dolgoztam a temetői műszakban. És míg ők a következő évtizedet haldokló társadalmi státuszuk ápolásával töltötték, én megtanultam a vendéglátóipart a padlódeszkáktól a penthouse lakásokig. Nem csak megtanultam. Meghódítottam.

Soha nem érdeklődtek felőlem. Csak pletykákat hallottak arról, hogy még mindig a „szolgáltatóiparban” dolgozom. Az ő fejükben még mindig szobalány voltam.

Figyelmemet a telefonom mellett heverő vastag bőrmappára fordítottam. Tasha, a kabinetfőnököm készítette elő. Részletesen leírta apám, Richard mai „születésnapi partijának” valódi jellegét.

Nem ünneplés volt, hanem álarcosbál.

Harper butik PR-cége technikailag fizetésképtelen volt. Sógorom, Connor fedőcége mérgező adósságokban fuldoklott. Harper vőlegénye, Preston, egy elbűvölő szélhámos volt, aki a felső társadalom peremén kapaszkodott. Anyám szervezte meg a mai extravagáns vacsorát a szállodámban – Preston nevére foglalta le –, hogy kétségbeesett gazdagsági illúziót keltsen. A célpontjuk? Arthur Keating és Miles Sutter, két titánbefektető, akiket egy hatalmas mentőcsomagra akartak rávenni.

Az épületemet, a személyzetemet és a luxuscikkeit használták fel egy csapda építéséhez.

Felvettem az asztalomról egy sima barna borítékot. Két nagyon konkrét tulajdoni lap volt benne. Ez volt a születésnapi ajándékom apámnak. Ez volt az a detonátor is, amit anyám kártyavárára akartam dobni.

Becsúsztattam a borítékot a dizájnertáskámba, és megigazítottam a szabott blézerem mandzsettáját. Nem akartam dühös gyerekként berontani. Úgy fogok besétálni a bejárati ajtón, mint az ökoszisztéma csúcsragadozója.

Kiléptem az irodámból, és megnyomtam a hallba vezető gombot. A lift simán és hangtalanul ereszkedett le, egy tíz éve készülő konfrontáció felé sodorva. De ahogy az emeletszámok ketyegtek, hideg felismerés telepedett rám.

Fogalmuk sem volt, mit csaltak be a csapdájukba.

2. fejezet: A blokád

Az Opeline előcsarnoka alkonyatkor a hangszerelés remekműve volt. Meleg citrusfélék és cédrus illata lebegett a levegőben. A márványpadló csillogott, visszaverve a finom, aranyló világítást. Előkelő társasági vendégek sodródtak a bársonykötelek mellett a magánliftek felé, nevetésük halk és drága volt.

Megkerültem a külön bejáratot, és egyenesen a főbejárat felé indultam, a parkolófiúk sorából közeledve, mint bármelyik másik érkező vendég.

Láttam őket, mielőtt ők láttak volna engem.

Harper őrszemként helyezkedett el a főküszöb közelében, egy bíborvörös dizájnerruhában, ami túl agresszívnek tűnt egy családi vacsorához. Eleanor fél lépéssel mögötte állt, tekintetével a tömeget fürkészte, testtartása neurotikus feszültségtől merev volt.

Abban a pillanatban, hogy Harper tekintete rám tévedt, önelégült mosolya eltűnt, és helyét egy teljes undorral teli gúny vette át.

Továbbmentem, sarkaim ritmikusan kopogtak a kövön. Ahogy elértem az üvegajtót, Harper fizikailag az utamba lépett, és kinyújtott karral elállta a bejáratot.

– Állj meg ott! – parancsolta Harper elég hangosan ahhoz, hogy a londinerek feje elforduljon. – Hová képzeled, hogy mész?

– Hogy meglátogassam apát – mondtam tökéletesen nyugodt hangon. – Ma van a születésnapja.

Eleanor közelebb hajolt, éles, virágos parfümje végigsöpört az érzékeimen. – Üzenetet küldtem neked – sziszegte mérgező suttogással. – Megmondtam, hogy ne gyere. Nézd csak magad. Nem ide tartozol, Blair. Ez a Skyline szint. VIP-eknek és befektetőknek való. Nem olyanoknak, akik törölközőket hordanak megélhetésként.

– Jól tudom, mi az a Skyline Level – válaszoltam simán.

– Akkor fordulj meg és menj el! – csattant fel Harper. Néhány vendég megállt, szemeik elkerekedtek a készülő drámára. Harper észrevette a közönséget, és természetéhez híven, beleélte magát az előadásba. Meg akart alázni. Be akarta bizonyítani a felsőbbrendűségét.