– Nem engedheted meg magadnak, hogy itt levegőt lélegezzel, Blair! – Harper kivillantotta a hangját, teátrális áldozati hangnemben. – Az egész termet fontos vendégeknek tartjuk fenn! Te nem vagy a listán. Nem rontod el nekünk ezt az estét!

– Tönkreteszed? – kérdeztem, és félrebillentettem a fejem. – Vagy leleplezed?

Eleanor arca kissé elsápadt, de Harper elvesztette az önuralmának minden apró szálát, ami még megmaradt.

„Biztonsági őrök!” – sikította Harper, és kétségbeesetten integetett a recepció felé. „Biztonsági őrök, azonnal gyertek ide!”

A hallban csend lett. A háttérzene mintha elhalkult volna. Meg sem rezzentem. Csak néztem, ahogy Harper egyre mélyebbre és mélyebbre ássa a saját sírját.

„Ez a nő egy zaklató!” – kiáltotta Harper a rémült elit tömegének. „Csalárd, aki megpróbál betörni egy milliárdos magánrendezvényére! Azt akarom, hogy tartóztassák le! Hívják a rendőrséget! Bilincseljetek rá, mielőtt zaklatni kezdi a befektetőinket!”

A szemem sarkából láttam, ahogy a biztonsági iroda nehéz tölgyfa ajtajai kitárulnak. Marcus, a biztonsági főnököm – egy magas termetű volt katona, aki vasfegyelemmel irányította az épületet – lépett ki. Három őr kísérte makulátlan sötét öltönyben.

Harper diadalmasan mosolygott, és keresztbe fonta a karját. – Végeztél, Blair. A mosókonyhában kellett volna maradnod.

Marcus nehéz léptei visszhangoztak a márványon, ahogy egyenesen az üvegajtók felé menetelt, arca kifürkészhetetlen kőmaszkként tátongott.

Harper látványosságot kért. Már éppen meg is kapta.

3. fejezet: Az íj

– Végre! – fújta fel Harper, amikor Marcus közeledett, és vadul felém gesztikulált. – Vigyétek el ezt a nőt! Zaklatja a családomat. Azt akarom, hogy fizikailag is eltávolítsák a helyiségből, és dobják az utcára. Azonnal!

Eleanor élesen bólintott, és megigazította gyémánt nyakláncát, hogy megerősítse dominanciáját. „Arthur Keatinget látjuk vendégül a Skyline szinten. Ha nem távolítják el ezt a… ezt a kellemetlenséget, akkor elveszem az állásukat, tiszt úr.”

Marcus rá sem nézett Harperre. Nem vette tudomásul Eleanor fenyegetését.

Pontosan két lábnyira előttem állt meg. A mögötte lévő három őr egyszerre állt meg.

Aztán egy férfi, aki rettegéssel töltötte el a vállalati kémeket, és izzadság nélkül bánt az erőszakos milliárdosokkal, megvetette a lábát, tökéletesen egyenesen tartotta magát, és mély, tiszteletteljes szögben lehajtotta a fejét.

– Elnök Asszony – dörögte Marcus mély hangja, könnyedén hallatszott a csendes előcsarnokban. – Elnézést kérek a zavarásért. A Skyline szintet teljesen kiürítettük és előkészítettük az Önök szemléjére. Elena séf várja a végső jóváhagyását a kóstolómenüvel kapcsolatban.

Olyan mély csend lett, hogy még a légkondicionáló zúgását is hallottam.

Harper állkapcsa tátva maradt. A diadalmas gúny leolvadt az arcáról, helyét a puszta, értetlen döbbenet groteszk maszkja vette át. Eleanor fél lépést hátrált, keze a mellkasára lendült, mintha fizikailag megütötték volna.

– A-Asszonyom… Elnök úr? – dadogta Harper, hangja magas, visító visítássá torzult. Marcusról rám nézett, tekintete kétségbeesetten cikázott, ahogy az agya nem volt hajlandó feldolgozni a előtte lévő valóságot. – Mi… miről beszél? Ő egy szobalány! Ő egy senki!

Marcus kiegyenesedett, tekintete végre ijesztő hidegséggel állapodott meg Harperen. – Blair Sterlinggel beszél. Az Opeline Hospitality Group vezérigazgatójával és egyedüli tulajdonosával. Az előcsarnokában áll.

Néztem, ahogy anyám arcából teljesen kifut a vér. Tíz évnyi arrogáns téveszme szertefoszlott öt másodperc leforgása alatt.

– Blair…? – suttogta Eleanor remegő, minden méregtelen hangon.

Nem mosolyogtam. Nem dicsekedtem. Elléptem Harper mellett, az üvegajtók automatikusan kinyíltak előttem.

– Marcus – mondtam nyugodt hangon, amely teljes tekintélyt sugárzott. – Ms. Harper és Eleanor velem vannak. Gondoskodj róla, hogy elkísérjék őket a Skyline szintre. Nem szeretném, ha lemaradnának apa vacsorájáról.

Harper úgy nézett ki, mintha mindjárt elájulna. Eleanor úgy nézett ki, mintha az akasztófára készülne menni.

– Gyere! – parancsoltam hátra sem nézve.

A VIP privát lift felé indultam. Egy pillanatig nem mozdultak. Aztán Marcus és emberei ijesztő pillantásainak fényében anyám és a nővérem lassan, remegve a nyomomba szegeződött. A hallban ülő vendégek suttogása futótűzként csapott fel, ahogy elhaladtunk mellettük.

A lift ajtajai becsukódtak, fojtogató csendbe burkolva minket, miközben a tetőtéri lakás felé száguldottunk. Harper remegett. Eleanor nem mert a szemembe nézni.

De az éjszaka még nem ért véget. Ahogy az ajtó feletti számok felértek a 60. emeletre, a telefonom rezegni kezdett, Tasha üzenetet küldött.

Preston megpróbál betörni az 59. emeleti pénzügyi archívumba. Hamis Opeline levélpapírja van nála.

Visszacsúsztattam a telefont a zsebembe, a mellkasomban érzett hideg düh pengévé élesedett.

A csapda hamarosan kipattant, és Preston volt az első patkány, amelyet belefogtak.

4. fejezet: A kártyavár

A lift csipogott, az ajtók kinyíltak, felfedve a Skyline szintet. Az exkluzivitás remekműve volt – halványan megvilágítva kristálylámpákkal, panorámás kilátással a csillogó városra, és halk jazz szólt a háttérben.

Mielőtt Harper vagy Eleanor egy lépést is tehetett volna, mozdultam.

„Marcus, biztosítsd az 59. emeletet!” – parancsoltam határozottan. „Közvesd Preston Wellert a főétkezőbe. Most.”

Harper elállt a lélegzete. „Preston? Mit… mit művelsz vele?”

– A tulajdonomat védem – válaszoltam hidegen, miközben végigsétáltam a puha szőnyeggel borított folyosón.

Beléptem a nagy, külön étkezőbe. Apám, Richard, az asztalfőn ült, és egy skót whiskyt kortyolgatott, teljesen kimerültnek tűnt. Néhány asztallal arrébb, drága pezsgőt kortyolgatva, Arthur Keating és Miles Sutter ült – a befektetők, akiket anyám kétségbeesetten próbált átverni.