A húgom elállta az utat a saját luxusszállodám bejáratánál, és kinevetett, hogy úgysem engedhetem meg magamnak, hogy bemenjek. Anyám is csatlakozott hozzá, és odasúgta, hogy egy egykori szobalány ne hozzon szégyent a családra. Fogalmuk sem volt róla, hogy az egész épület az enyém – és minden, ami benne van. A biztonsági főnököm az ajtóhoz lépett. A családi vakságnak súlyos ára van.

Abban a pillanatban, hogy Keating meglátott, majdnem megfulladt az italától. A milliárdos titán szinte hátratolta a székét, és széles, lelkes mosollyal átrohant a szobán.

– Blair! Jóságos isten, fogalmam sem volt, hogy ma este itt leszel! – dörögte Keating, és kinyújtotta a kezét. – Hat hónapja könyörgök az asszisztenseidnek egy tízperces megbeszélésre!

Sutter közvetlenül mögötte termett, ugyanolyan lelkesen. „Ms. Sterling. Hatalmas megtiszteltetés. Azért van itt, hogy értékelje az egyesülést?”

Eleanor és Harper, akik épp akkor botladoztak be mögöttem a szobába, megdermedtek. A megmentőjük, a férfi, akinek hat hónapig kölcsönpénzből próbáltak imponálni, szinte könyörgött a figyelmemért.

Mielőtt válaszolhattam volna Keatingnek, az étkező nehéz tölgyfaajtói kitárultak. Marcus vonult be, hatalmas kezével Preston egyedi olasz öltönyének gallérját szorongatva. Preston sápadt volt, ömlött belőle az izzadság, és egy bőr aktatáskát szorongatott.

„Engedj el!” – sziszegte Preston, miközben megpróbált kiszabadulni a biztonsági főnök szorításából. „Harper! Eleanor! Mondd meg ennek a gazembernek, hogy ki vagyok!”

Marcus lazán az étkezőasztalra dobott egy halom papírt. „A célpontot elfogták, miközben megpróbált bejutni a korlátozott hozzáférésű vezetői szerverszobába. Ezeket mutatta be.”

Felvettem a papírokat. Szerződések voltak. Szándéklevelek, hamis Opeline levélpapírra írva, az aláírásom látványosan meghamisított változatával. Olyan dokumentumok voltak ezek, amelyek garantálták, hogy az Opeline Csoport támogatja a Harper és Connor csődbe ment cégeit, a szállodámat pedig fedezetként használja fel.

– Preston – mondtam, a hangom visszhangzott az üvegfalakon. – Komolyan azt hitted, hogy a biztonsági rendszereim nem jelzik három másodperc alatt a jogosulatlan beléptetőkártya-leolvasást? Azt hitted, hogy meghamisíthatod a nevemet a saját épületemben?

Harper elfojtott zokogást hallatott. „Preston… mit tettél?”

– Megpróbálta ellopni a birodalmamat, hogy megmentse a csődbe ment PR-cégedet – mondtam, és visszadobtam a papírokat az asztalra. Marcusra néztem. – Vegyétek le róla a telefonját, az aktatáskáját és a kabátját. Kísérjétek ki a szolgálati lifttel, és dobjátok ki a sikátorba. Ha még egyszer ötszáz lábnál közelebb lép egy Opeline-i ingatlanhoz, tartóztassátok le vállalati kémkedésért.

„Ne, várj, Blair, kérlek!” – könyörgött Preston, miközben illedelmes arca szánalmas könnyekbe omlott, miközben Marcus hátravonszolta ki a szobából. „Harper, segíts!”

Harper nem mozdult. Kapkodva lihegte magát, és a hamis szerződéseket bámulta.

Keating megköszörülte a torkát, megigazította a nyakkendőjét, miközben anyám, Harper és köztem nézett. Éles elméjében a darabkák kezdtek összeállni.

– Ms. Sterling – mondta Keating lassan, hangja egy oktávval lejjebb csúszott. – Eleanor és Harper egész este egy közös vállalkozást ajánlgattak nekem. Azt állították, hogy egy hatalmas ingatlanvagyonnal rendelkező „csendestárs” támogatja őket. Ötvenmillió dolláros áthidaló kölcsönt kértek Connor cégének.

– Elhallgatott, és anyámra meredt, összeszűkült szemmel. – Feltételezem, hogy a vagyonodat fantomfedezetként használták?

– Nincsenek vagyontárgyaik, Arthur – jelentettem ki érthetően, hagyva, hogy a szavak kicsendüljenek. – Harper cége fizetésképtelen. Connor cége kilencven napon belül árverésre kerül. És semmilyen kapcsolatuk sincs az Opeline Csoporttal.

Keating arca megkeményedett. Teljes undorral nézett Eleanorra. „Csalás. Olcsó átverést próbáltál velem űzni egy születésnapi vacsorán.” Visszafordult felém, és tiszteletteljesen bólintott. „Köszönjük a tisztázást, Ms. Sterling. Azonnal visszavonjuk a vizsgálati terveinket.”

Keating és Sutter még csak el sem búcsúztak. Egyszerűen csak kisétáltak, magukkal ragadva családom anyagi megélhetésének utolsó foszlányait is.

Connor, aki a bárpultnál rejtőzött, a falnak rogyott, és arcát a kezébe temette. A kártyavár teljesen összeomlott. A szobában halálos csend volt, leszámítva Harper halk, pánikba esett zokogását.

„Mi a fene folyik itt?”

A dübörgő, zavart hang az asztalfő felől hallatszott. Richard, az apám, felállt. A zokogó Harperről a remegő Eleanorra, majd végül rám nézett.

Még nem tudta a legrosszabbat. De a kezemben lévő boríték hamarosan elárulta neki.

5. fejezet: Az elszámolás

Apám lassan a szoba közepe felé sétált, tekintetével az este romjait fürkészve.

– Blair? – kérdezte zavartan, rekedt hangon. – Azt mondták, nem engedheted meg magadnak, hogy eljöjj. Azt mondták, hogy túlságosan szégyelled a… a munkádat ahhoz, hogy szembenézz Keatinggel.

Felé sétáltam. Mindennek ellenére, annak ellenére, hogy tíz évvel ezelőtt hallgatott, amikor elűztek, ő volt az egyetlen, aki soha nem zúdított rám aktívan mérget. Csak gyáva volt, vak a szörnyetegekre, akikkel együtt élt.

– Nem szégyellem magam, apa – mondtam, és a hangom egy kicsit megenyhült. – És nem jöttem üres kézzel.

Odaadtam neki a sima barna borítékot.

Richard összevonta a szemöldökét, feltörte a pecsétet, és kihúzta a jogi dokumentumok vastag kötegét. Megigazította az olvasószemüvegét.

„Az első okirat” – mondtam – „egy Santa Barbarai tengerparti birtokra vonatkozik. Teljes egészében kifizetve. A te nevedre van írva. Boldog születésnapot, Apa.”

Richard döbbenten felnézett. – Blair… Nem értem. Hogy tehetsz ilyet…

„Olvass tovább” – utasítottam.

Lapozott a második vastag pergamenpapírköteghez. Ahogy tekintete végigfutott a jogi zsargonon, arcából kiszaladt a vér. A keze annyira remegni kezdett, hogy a papírok zörögtek.

Felnézett, tekintete Eleanorra telepedett. Tekintetében nem volt harag, csak mély, lesújtó szívfájdalom.

– Eleanor – suttogta Richard rekedtes hangon. – Mit tettél?

Eleanor hátrahőkölt, és remegő kezével eltakarta a száját. „Richard, én… én… fenntartanunk kellett a megjelenést. A country club tagdíjai, Harper esküvői foglalója, Connor kölcsönei…”