1. RÉSZ
A lökéstől Elena Salvatierra arccal előre a porba zuhant, éppen akkor, amikor a lánya gyógyszeres üvege a járda szélének csapódott és szilánkokra tört.

Baltasar Cárdenas embereinek nevetése betöltötte San Jerónimo del Mezquite főutcáját, egy száraz falucskát Sonora északi részén, ahol mindenki tudta, ki gyűjt „védelmi” pénzt, és szinte senki sem merte túl hangosan kimondani a nevét. Elena egy pillanatig állt, tenyerét a földhöz súrolva. Hat kilométerrel arrébb nyolcéves lánya, Lucía feküdt lázasan egy vályogágyban.

Baltasar lelépett a kantina bejáratától. Széles vállú, sötét bajuszú, fekete mellényes férfi volt, és olyan magabiztos, mint aki éveken át nézte, ahogy mások meghajtják a fejüket.

– Mondtam már, hogy itt mindenki fizet.

Elena a földet áztató sötét folyadékot bámulta. Utolsó fillérjeit két gyógyszerre költötte. Csak az egyik maradt ép a szoknyája alatt.

– Zabot termesztek. Nincs vállalkozásom.

– Azt a termést adod el, amit betakarítasz. Nekem ez elég.

Az egyik férfi hangosan felnevetett.

– Talán az özvegy szívesebben fizetne a kislánya mankójával.

Aztán Elena felállt.

Nem sikított. Nem sírt. Olyan nyugodtan leporolta le a port a szoknyájáról, hogy a nevetés sorra elhalt. Baltasar abbahagyta a mosolygást, amikor meglátta a szemét. Volt valami abban a tekintetben, ami nem ahhoz a szegény asszonyhoz tartozott, aki zsákokat foltozott, csirkéket tenyésztett és túlélt egy aszályt.

A szemközti kovácsműhelyből Rubén Ortega kelt át az úton. Nagydarab férfi volt, tűznyomokkal tarkított kezével, és szűkszavú. Megállt Elena mellett anélkül, hogy megérintette volna.

— Van valami probléma?

Baltasar Rubénre nézett, majd Elenára. Most először hátrált egy fél lépést.

Ellenőrizte, hogy a megmaradt üveg sértetlen-e, majd bocsánatkérés nélkül távozott.

Órákkal korábban a reggel más volt. Elena zsákokat varrt a saját kis telkének verandáján, melyet repedezett föld, egy sovány kukoricatábla, hét csirke és két sovány, de még működőképes ló vett körül. Lucía egy térdén nyugvó táblával gyakorolta az olvasást. A bal lába rövidebbnek és vékonyabbnak született, ezért egy fenyőfa mankót használt, amit Elena télen készített.

Rubén meglepetéssel érkezett: egy új, kézzel polírozott cédrusfából készült mankóval, amelynek az alján vasbetét volt.

—Próbáld ki.

Lucia tett néhány lépést, majd visszafordult, és megvizsgálta a kilincset.

– Ez a fogás nem fáj.

– Ez volt az ötlet.

– Akkor jól sikerült.

Rubén alig mosolygott. Elena is, bár megpróbálta leplezni azzal, hogy a zsákokra nézett.

A béke nem tartott sokáig. Lucia láza még azon a héten emelkedett. Elena három éjszakát töltött azzal, hogy nedves ruhákat cserélt, számolta a lélegzetvételeit, és hallgatta a köhögést, ami minden egyes eltelt éjszakával egyre mélyebb lett. Amikor már nem bírta tovább, összeszedte utolsó pénzérméit, és elsétált a faluba gyógyszerért.

Most egy üveggel tért vissza kettő helyett.

Rubén utolérte Elenát, amikor elhagyták San Jerónimót.

– Doña Matilde fűzfakérget készít. Segíthet a lázon. Elmegyek érte.

– Nincs szükségem rád, hogy megments.

– Nem rólad beszélek. Luciáról beszélek.

Elena hallgatott.

– Vidd el, mielőtt leszáll az est – mondta végül.

Rubén engedelmeskedett. Azon az éjszakán, miközben Lucía már alig kapott levegőt, letörölte Elena tenyeréről a ráragadt koszt. Ahogy hüvelykujját végighúzta a csuklóján, két régi sebet tapintott ki: egy puskapor okozta égést és egy vékony vágást.

– Ezt nem aratás tette.

Elena visszahúzta a kezét.

– Az egy másik élet volt.

Néhány kilométerrel arrébb Baltasar egyedül ivott a kantinban. A jobb válla fájt, pont ott, ahol kilenc évvel korábban egy golyó fúródott bele egy sonorai kanyonban. Soha többé nem látta annak az embernek az arcát, aki abból a lehetetlen pozícióból lőtt. Csak egy rémisztő pontosságra emlékezett: a lövés megbénította a karját, de szándékosan megkímélte az életét.

És azon a délutánon, amikor Elena felkelt a porból, felismerte ugyanazt a tekintetet.

Hívatta öccsét, a 22 éves Juliant, egy csendes fiatalembert, akinek nemrégiben zúzódás volt az állkapcsán.

„Holnap majd szemmel tartod azt a földdarabot. Tudni akarom, ki megy be, ki megy ki, és mindenekelőtt látni akarom a jobbkezüket.”

-Mert?

Baltasar megszorította sajgó vállát.

– Mert hiszem, hogy annak az özvegynek kellett volna megölnie engem kilenc évvel ezelőtt.

Julian elsápadt.

Balthazar közelebb húzta az arcát.

– És ha az, akinek gondolom, akkor a régi Vastűt San Jerónimóban rejtik.

Mit tennél, ha felfedeznéd ezt a múltat? Kommentelj, oszd meg és keresd a 2. részt, mert Baltasar még nem tudta a legrosszabbat.

2. RÉSZ
A vihar 6 nappal később csapott le, olyan erővel, hogy a kiszáradt patakmeder kevesebb mint 20 perc alatt iszapfolyássá változott.

Julián órák óta rejtőzködött a mesquite fák között, és figyelte a telket. Látta Elenát dolgozni, Lucíát cédrus mankójával mozogni, Rubént pedig egy kerítést javítani anélkül, hogy megkérdezték volna. Semmi sem hasonlított ahhoz a világhoz, amelyet ismert. Baltasar gyermekkora óta arra tanította, hogy csak azok vannak, akik uralkodnak, és azok, akik engedelmeskednek.

Amikor megpróbált visszavonulni az esőben, a csizmája egy árokba csúszott. Egy csörgőkígyó, amelyet a víz elsodort rejtekhelyéről, a bokája felett beleharapott a bőrbe.

Juliannak sikerült eljutnia az egyetlen közeli fényhez: annak a nőnek a házához, akit kémlelte.

Elena puskával a kezében nyitott ajtót. Azonnal felismerte a férfit.