– Vipera – sikerült kinyögnie. – Nem tudtam, hová mehetnék.

Szürke arcára és feldagadt bokájára nézett.

-Jöjjön be.

Levette a csizmát, rögzítette a lábát, és megadta az elsősegélynyújtást, amit ismert, miközben megvárta, hogy elmúljon a legrosszabb. Lucía mankóval és a lámpával a kezében jött le a padlásról.

– Hány éves vagy? – kérdezte Julian.

—8. Te?

—22.

Lucía észrevette a zúzódást az állán.

– Túl öreg vagy ahhoz, hogy hagyd, hogy megüssenek.

Julian elnézett.

Később Lucia felajánlott neki egy fél forró krumplit, ami a vacsoráról maradt.

–Anyukám szerint mindenkinek jár még egy napfelkelte, hogy eldönthesse, ki akar lenni.

Julian úgy kapta a krumplit, mintha soha semmit sem kapott volna anélkül, hogy utána vádat emeltek volna ellene.

Mielőtt elaludt volna, bevallotta:

– Baltasar küldött, hogy kémkedjek utánad.

– Ezt már tudtam – felelte Elena.

– Tudni akarja, hogy van-e jel a kezeden.

Elena nem szólt semmit.

Hajnalban megérkezett Rubén. Első reakciója az volt, hogy megkeményíti a szívét, amikor Baltasar testvérét a padlón találta. De aztán meglátta a harapást, a régi zúzódást az állán, és megértette, miért engedte be Elena.

Juliannak két napba telt, mire lovagolni tudott. Mielőtt elindult, Luciára nézett.

– Köszönöm a krumplit.

„Dönthetsz másképp is” – mondta. „Még akkor is, ha korábban már rosszul döntöttél.”

Ezek a szavak egészen a testvére táboráig követték.

Julian dél előtt tért vissza. Baltasar rákérdezett a sebekre, és Julian most először hazudott anélkül, hogy lenézett volna.

– Nem láttam semmit. A vihar arra kényszerített, hogy elbújjak.

Baltasar először a felvágott csizmát, majd a bekötözött bokát figyelte.

– Ki gyógyított meg téged?

Julian túl sokáig várt a válasszal.

Baltasar ütése kettéhasította az ajkát.

– Soha többé ne védj senkit a saját véredtől.

Julian megtörölte a száját.

– A vér nem jogosít fel arra, hogy azt tedd, amit akarsz.

Baltasar ismét megütötte, de Julián ezúttal nem hajtotta le a fejét. Ez az apró engedetlenség egy olyan szakadék kezdete volt, amit egyikük sem tudott helyrehozni.

Két hétig úgy tűnt, hogy az élet visszatér a normális kerékvágásba. Az eső megmentett egy részét a zabnak. Rubén segített Elenának az aratásban, és egyre gyakrabban vacsorázott velük. Lucía úgy bánt vele, mintha mindig is a család része lett volna.

Aztán egy szomszéd segítséget kért a fa szállításához. Elena és Rubén korán elindultak a szekérrel. Ahogy visszatértek a főúton, füstoszlopot láttak.

A pajta lángokban állt.

Elena kiugrott, mielőtt a kocsi megállt volna.

– Lucía!

A házhoz rohant. Az asztal még mindig meg volt terítve. A pinceajtó nyitva volt. A cédrus mankó eltűnt.

Az asztalon egy régi fenyőmankó hevert, kettétörve és pirossal bélyegezve a Cárdenas szimbólumával. Alatta egy papírdarabon ez állt: „Tudom, ki maga.”

Elena úgy érezte, mintha a világ elcsendesedett volna.

Rubén négy ló lábnyomát és egy vontatási nyomot talált a kerítés mellett.

– Élve elvitték.

Elena belépett, félretett egy széket, és felemelt három rejtett padlódeszkát. Alattuk egy olajos bőrbe csomagolt csomag volt. Előhúzott egy övet, rajta töltényekkel és egy revolverrel, ami kilenc éve volt eltemetve.

Rubén nézte, ahogy megtisztítja. Az átalakulás nem teátrális volt. Rosszabb volt: a kezei remegése abbamaradt, mert azelőtt soha nem remegtek.

– Mondd el az igazat – kérte.

Elena megtöltötte a fegyvert.

– Mielőtt idejöttem, vérdíjakat gyűjtöttem Sonorában, Chihuahuában és Durangóban. Vastűnek hívtak, mert sosem hibáztam. Egy rajtaütés után hagytam ott azt az életet, ahol olyan embereket öltek meg, akiknek nem lett volna szabad meghalniuk.

Rubén a tekintetét állva állta.

– És Baltazár?

– Kilenc évvel ezelőtt megölhettem volna. Vállból lőttem, hogy megállítsam és életben hagyjam. Azt hittem, megérti az üzenetet.

Egy ló vágtatott be az udvarra. Julián volt az, véres arccal.

– Szembeszálltam vele – mondta szinte lélegzetvisszafojtva. – Lucíát a Sierra Prieta elhagyatott bányáiban tartja. Ha bemegyünk a főbejáraton, várni fog ránk.

Elena bekapcsolta a biztonsági övét.

Rubén felvette a puskáját.

Julian az északi sötétségre mutatott.

– Van egy másik bejárat is. Elvihetlek oda.

Elena becsukta kiégett háza ajtaját, és még utoljára ránézett az asztalon heverő törött mankóra.

– Akkor ma este vége.

3. RÉSZ
Egy kilométerre hagyták a lovakat Sierra Prietától, és gyalog indultak előre a holdtalan ég alatt. Julián tudott az őrségváltásról, mivel évekig a testvére emberei között élt. Elmagyarázta, hogy ketten őrzik a főbejáratot, 1 a hegygerincet járőrözi, a többiek pedig a bal oldali galériákban alszanak. Baltasar a jobb oldali mély galériát fogja használni Lucía fogva tartására.

Elena és Rubén lövés nélkül leverték az első két férfit. Julián kint maradt, hogy a hegygerincet figyelje.

Bent nedves kő és régi puskapor szaga terjengett. Elena előrement. Egy kanyar után meghallotta Baltasar hangját.

– Az édesanyád el fog jönni. Az olyan nők, mint ő, mindig azért az egyetlen dologért térnek vissza, amit szeretnek.

– Anyukám nem azt teszi, amit te akarsz – felelte Lucía.

Elena egy pillanatra lehunyta a szemét. A lánya még jól volt.

A kamrába lépve látta, hogy Lucia a cédrus mankója mellett ül. Balthazar néhány lépésnyire volt, és még két férfi biztosította az oldalait.