1. RÉSZ
Amikor majdnem három év után visszatértem a szüleim házába, az első kép, amit láttam, az volt, ahogy anyám ételt szolgál fel a testvéreimnek, miközben apám, a bánattól görnyedve, úgy szedte le a tányérjukat, mintha ő lenne a pincér a saját otthonában.
A kapuban álltam egy ajándékdobozzal a kezemben.
A férjem, Andrés, majdnem belém ütött.
A veranda alatt ült a bátyám, Sergio, a felesége, Lorena, az öcsém, Iván és két gyermekük. Az asztalon carnitas, rizs, salsa, frissen sült tortilla és üdítő volt.
Mindenkinek volt egy széke.
Kivéve a szüleimet.
Anyám, Ofélia, egy kancsóval a kezében kijött a konyhából.
– Anya, több jégre van szükségünk – mondta Lorena anélkül, hogy ránézett volna.
Aztán anyám megtudta.
A korsó remegett a kezében.
-Veronika?
Letettem a dobozt a földre és odarohantam, hogy megöleljem.
Monterreyben éltem, ahol egy kis ingatlankezelő céget vezettem. Mindig találtam kifogást, hogy elhalasszam a San Miguel de Allendébe tett utam: határidők, ügyfelek, repülőjegyek, megbeszélések. Meggyőztem magam, hogy legalább időben küldöm a pénzt.
Huszonnyolcezer peso havonta.
Sergio intézte őket, mert a szüleim szinte soha nem használtak online bankot.
Azon a délutánon bejelentés nélkül érkeztem, mert meg akartam lepni őket egy hírrel: Andrés és én vettünk egy kis házat a közelünkben, hogy időt tölthessenek Monterreyben.
De a meglepetés valami más volt.
Amikor megöleltem apámat, éreztem, hogy elfojt egy grimaszt.
– Fáj a hátad?
– Semmi fontos.
Sergio az asztaltól válaszolt.
–Tudod, hogy van. Panaszkodik, de nem akar nyugton maradni.
Körülnéztem.
– És az edényeid?
Lorena felnevetett.
– Utána esznek. Ehhez vannak hozzászokva.
Anyám túl gyorsan közbelépett.
– Jól vagyunk, lányom.
Kihúztam egy széket a nappaliból.
– Akkor ülj le mellém.
Ofelia lépett egyet, de Sergio felemelte a hangját.
– Vero, most érkeztél. Ne próbáld meg öt perc alatt felújítani az egész házat.
Ez nem egy agresszív kifejezés volt.
Pontosan ezért aggasztott.
Úgy hangzott, mint egy túl sokszor ismétlődő szabály.
Némán figyeltem az étkezést. Valahányszor anyám megpróbált leülni, valaki tortillát, kávét vagy szalvétát kért. Apám poharakat töltött, tányérokat szedett le, és feltakarította, amit a gyerekek kiöntöttek.
Iván alig nézett rám.
Andrés, aki belgyógyászként dolgozik, valami mást is észrevett.
Amikor apám lehajolt egy kanálért, mindkét kezével kellett felállnia.
– Don Ernesto, ez nem tűnik jelentéktelen kellemetlenségnek.
– Már ellenőriztek.
-Ahol?
Apám habozott.
Sergio ismét válaszolt.
– Egy belvárosi klinikán.
Órákkal később bementem abba a hálószobába, ahol a szüleim egész életükben aludtak.
Kinyitottam az ajtót.
Egy komódon játékok voltak, a szekrényben pedig Sergio és Lorena ruhái.
Megfordultam.
Hol alszanak a szüleim?
Iván a ház hátára mutatott.
– A kiszolgáló terasz melletti kis szobában.
Éreztem, hogy valami ég a szemem mögött.
Az a szoba pince volt.
Most egy régi ágya, ruhásdobozok, egy törött ventilátor és egy zacskó gyógyszere volt.
Anyám megjelent mögöttem.
– Ne aggódj, lányom. Jól elvagyunk itt.
-Kényelmes?
Andrés egy majdnem üres vérnyomáscsökkentő gyógyszeres dobozt ellenőrzött.
– Ernesto úr, hányat vesz igénybe egy nap?
-A.
– Itt már csak négyen maradtak.
Apám vállat vont.
– Én vágom le őket. Így tartósabbak.
Le voltam fagyva.
– Miért kellene ezt tenned?
Anyám idegesen megigazított egy lepedőt.
– Sok kiadás volt ebben a hónapban.
– Milyen kiadások?
Senki sem válaszolt.
Elővettem a telefonomat.
– Anya, én minden hónapban küldök pénzt.
A szüleim egymásra néztek.
Csak egy másodperc volt.
De láttam.
– Szerinted mennyi hatalmam van?
Apám összevonta a szemöldökét.
– Hát… Sergio segít nekünk, amikor tud.
– Nem ezt kérdeztem. Mennyit gondolsz, hogy küldjek?
– Nem tudjuk – vallotta be anyám. – Néha a bátyád ad nekünk három-négyezer pesót. Azt hittük, csak ennyit tudsz küldeni.
Megnyitottam a banki alkalmazásomat.
– Huszonnyolcezer peso. Minden hónapban. Az elmúlt három évben.
Anyám leült az ágyra.
Apám egy pillanatra elállt a lélegzete.
Harminchat hónap alatt több mint egymillió pesót utaltam át.
És gyógyszereket osztogattak.
Azon az estén megvártam, amíg mindenki elaludt, és akkor ellenőriztem a számláimat. A fogadó számla Sergio nevére szólt.
Hozzáfértem ahhoz az előzményhez, amit ő maga küldött nekem hónapokkal ezelőtt, amikor „költségkimutatást” kértem tőle.
A számok nem álltak össze.
Találtam kifizetéseket egy anyagforgalmazónak, kifizetéseket egy teherautóért, és átutalásokat egy pénzügyi cégnek.
Aztán megláttam az asztalon egy mappát, ami apámé volt.
A ház tulajdoni lapjának másolata kilógott.
Lent egy meghatalmazás tervezete volt látható.
Kétszer is elolvastam egy sort: a közigazgatási és tulajdonjogi cselekményekre vonatkozó hatáskörök.
A margóra valaki kézzel írta:
„NE FOLYTASSA A TULAJDONOSOKKAL VALÓ SZEMÉLYES INTERJÚ NÉLKÜL.”
Felismertem a közjegyző nevét alul.
És akkor megértettem, hogy a pénz talán nem is a legrosszabb dolog volt, amit Sergio megpróbált elvenni tőlük.
Ha felfedeznéd, hogy a bátyád ellenőrzi a pénzt, és megpróbálja megszerezni a hatalmat a szüleid háza felett is, akkor vele mennél, vagy a 2. részben keresnéd a teljes igazságot?
2. RÉSZ
Reggel hatkor lefényképeztem az összes dokumentumot, mielőtt visszatettem őket pontosan a helyükre.
Nem akartam még szembeszállni Sergióval.
Bizonyítékot akartam.
Reggeli közben más szemmel figyeltem a napirendet. Anyám nyolc emberre főzött. Apám a folyosót söpörte. Lorena egy szennyestartót hagyott Ofelia mellett.
