– Ha ma el tudod készíteni, az még jobb.

Még azt sem mondta, hogy kérem.

Ivan látta az arckifejezésemet, és lehajtotta a fejét.

Megvártam, míg Sergio és Lorena kijönnek.

Aztán leültettem magam elé a szüleimet.

– Ezúttal ne védj senkit.

Megmutattam nekik az átigazolásaimat.

Aztán a számlák, amiket Sergio küldött nekem a kiadások igazolására.

Andrés megtalálta az első részletet.

Apám két állítólagos, négy hónap különbséggel lezajlott találkozóján ugyanaz a nyugtafotó szerepelt. Ugyanaz a papírlap. Ugyanaz a tintafolt.

Kerestem a releváns üzeneteket.

Februárban Sergio ezt írta nekem:

„Apának tanulnia kell. 9600-ba kerül. Ha ma tudsz segíteni, annál jobb.”

Délután átutaltam neki a pénzt.

Erre az összegre nem volt orvosi költségtérítés.

Igen, másnap 9500 pesót kellett befizetnie a vállalkozása tartozására.

Hányingerem lett.

Apám az asztalt nézte.

– Abban a hónapban lemondtam egy röntgent, mert Sergio azt mondta, túl drága.

Anyám befogta a száját.

Folytatjuk.

A pénz egy részét egy kisteherautó havi törlesztőrészletére költötték, másik része pedig Ivan műhelyében kötött ki.

A ház mögött találtam.

Megmutattam neki egy negyvenötezer pesós átutalási megbízást.

– Tudtad, honnan jött?

– Sergio kölcsönadta nekem.

– Nem ezt kérdeztem.

Néma maradt.

–Tudtad, hogy anyának és apának szánt pénzt használta?

Iván összeszorította az állkapcsát.

– Tudtam, hogy valamit megragad.

– Míg te törlesztetted az adósságaidat, apa elosztotta a piruláit.

– Ezt nem tudtam.

– De eleget tudtál ahhoz, hogy megkérdezd, és mégis úgy döntöttél, hogy nem teszed.

Egy felborult vödörre ült.

Aztán elmondta, amit senki sem akart.

Sergio eleinte jól gazdálkodott a pénzzel. Fizette a villanyt, az orvosi vizsgálatokat és az élelmiszereket. Aztán az építőanyag-vállalkozása kezdett csődbe menni. Ötezer pesót „kölcsönvett”. Aztán tízezer pesót. Aztán nagyobb összegeket.

– Azt mondta, hogy lecseréli őket.

– Lecserélted őket?

Iván tagadta.

Azt is bevallotta, hogy anyám egy évvel korábban megpróbált felhívni.

– És miért nem tette meg?

– Mert Sergio és én elkezdtünk veszekedni. Mondtam neki, hogy ha megtudod, eljössz és kihozol minket innen.

Csak bámultam rá.

– És ő?

– Sírt. Azt mondta, nem akarja újra látni, hogy veszekedünk.

Ez másképp bántott engem.

A szüleimet nemcsak becsapták.

A csendben is együttműködtek.

Bementem a cselédlány szobájába.

– Anya, te akartál felhívni?

Ofélia sírva fakadt, mielőtt válaszolt volna.

Apám mögöttem érkezett.

A történet lassan bontakozott ki.

Évekkel ezelőtt, egy családi veszekedés után egy telek miatt, a testvéreim hónapokra nem beszéltek egymással. Anyám éppen akkor esett át műtéten, és megígértette velük, hogy nem hagyják, hogy a család újra szétesjen.

Idővel a „béke megőrzése” a beadásról szólt.

Először Sergióra bízták a könyvelést.

Aztán megengedték neki és Lorenának, hogy elfoglalják a hálószobájukat, mert „a gyerekeknek térre volt szükségük”.

Aztán megegyeztek, hogy további házimunkát végeznek.

Mire határokat akartak szabni, már szinte mindenben Sergióra voltak utalva.

– Inkább magunk tűrtük el – mondta anyám –, mintsem hogy lássuk, ahogy gyűlölik egymást.

„Ez nem tartja össze a családot” – válaszoltam. „Ez csak eltűnés, hogy mások kényelmesen élhessenek.”

Az apám arra kért, hogy ne indítsak háborút.

Megmutattam neki a közjegyző által hitelesített tervezet fényképét.

– Apa, ez már nem csak a pénzről szól.

Ernesto elsápadt.

Emlékezett rá, hogy aláírt nyomtatványokat az ingatlanadó és a biztosítás „adatainak frissítéséhez”, de egy széleskörű meghatalmazást nem.

A közjegyző, akinek a neve szerepelt a lapon, Rafael Montalvo, évtizedek óta ismerte apámat.

Még aznap meglátogattuk.

Mexikóban egy ilyen jellegű meghatalmazás nem bukkanhatott fel csak úgy a semmiből. A közjegyzőnek azonosítania kellett a meghatalmazókat, és ellenőriznie kellett a szándékukat.

Ezért állított le mindent Rafael.

„Sergio azért jött, hogy megkérdezze, hogyan vehetné át a hagyatéki ügyeid intézését” – magyarázta. „Addig a pontig semmi szokatlan nem volt. Az aggasztó az volt, hogy meg akart akadályozni abban, hogy közvetlenül beszéljek Don Ernestóval és Doña Ofeliával.”

Apám mozdulatlan maradt.

– Mit mondott rólunk?

– Hogy összezavarodtak, hogy elfelejtettek dolgokat, és hogy egy interjú felzaklathatja őket.

Anyám remegő sóhajt hallatott.

Rafael megmutatta nekünk a jegyzeteit.

Sergio még azt is megkérdezte, hogy milyen hatáskörökre lenne szüksége a ház eladásához, ha a szüleinek „megfelelőbb helyre kellene költözniük”.

„Semmit sem engedélyeztem” – tisztázta Rafael. „És nem fogom megtenni anélkül, hogy mindannyian jelen lennétek.”

Amikor elmentem, meglátogattam a szüleim szomszédját, Doña Lupitát.

Megerősítette, hogy anyám szinte teljesen abbahagyta a kimozdulást.

–Lorena azt mondta, veszélyes neki egyedül sétálni.

Aztán eszébe jutott egy mondat, amit hónapokkal korábban hallott.

—Lorena azt mondta: „Amikor ez a ház rendbe jön, végre eldönthetjük, mit tegyünk az idősekkel.”

Borzongást éreztem.

Azon az estén nyugodtnak tettettem magam.

Másnap reggel bejelentettem, hogy Andréssel egy sürgős ügyben visszatérünk Monterreybe.

Sergio ellazította a vállát.

– Megmondtam, hogy túlzol.

Mosolyogtam.

-Talán.

Elhagytuk a falut.

De nem tértünk vissza Monterreybe.

Tizenöt percre lévő szállodában foglaltunk helyet.

Innen felvettem a kapcsolatot egy ingatlanügyekre szakosodott ügyvéddel. Elküldtem neki az átruházások másolatait, a bizonylatok másodpéldányait és a meghatalmazás tervezetét.

Órákkal később üzenetet kaptam Paulától, Iván feleségétől.

„Meg kell mutatnom neked valamit.”

Egy kávézóban vagyunk.

Paulának képernyőképei voltak Lorenával folytatott beszélgetésekről, valamint egy fénykép, amelyet hónapokkal ezelőtt készítettek egy idősek otthona előtt.