– Lorena megkért, hogy menjek el vele érdeklődni az árak felől – mondta. – Aztán hallottam, hogy Sergio azt mondta, könnyebb lenne, ha a szüleid már nem lennének otthon.

Úgy döntöttem, hogy még aznap este visszatérek.

Vacsora közben bankszámlakivonatokat, nyugtákat és a közjegyzői jegyzeteket tettem az asztalra.

Sergio abbahagyta a mosolygást.

De mielőtt megmutathattam volna az utolsó lapot, anyám felállt.

– Nekem is van mondanivalóm.

Mindannyian ránéztünk.

– Három hónapja hallottam őket – mondta, Sergióra és Lorenára nézve –. Azt mondták, hogy amikor „elintézik a papírmunkát”, akkor elvisznek minket egy kollégiumba, mert itt már nem lesz hely számunkra.

Apám mintha egy másodperc alatt tíz évet öregedett volna.

És Sergio most először nem rendelkezett előre elkészített válasszal.

Ha a szüleid hallgattak volna, hogy elkerüljék a család megosztását, és majdnem elveszítették volna az otthonukat, először megbocsátanál nekik, vagy határokat szabnál, mielőtt eljutnál a 3. részhez?

3. RÉSZ
Olyan nehéz csend volt az asztal körül, hogy még a gyerekek is megálltak a mozdulatlanná dermedve.

Apám Sergióra nézett.

Nem volt harag a szemében.

Az könnyebb lett volna.

Csalódás volt.

-Igaz?

Sergio végigsimított az arcán.

– Nem mintha anya mesélné.

Lorena közbelépett.

– Senki sem akarta őket elhagyni. Csak lehetőségeket kerestünk.

Anyám ránézett.

– Kinek vannak lehetőségei?

Lorena kinyitotta a száját, de nem válaszolt.

Elővettem a bankszámlakivonatokat.

– Kezdjük valamivel, ami ellenőrizhető.

Sergio elé tettem egy asztalt, amin harminchat betétet tartottam.

Huszonnyolcezer peso havonta.

Az egyik oldalon a következő negyvennyolc órában végrehajtott kifizetések és átutalások szerepeltek.

– Több mint ötszázezer peso olyan kiadásokban végződött, amelyek nem a szüleim számlájára írhatók.

Sergio a tenyerével az asztalra csapott.

–Én is fizettem a dolgokért ebben a házban!

– Természetesen. Ezért különítettem el a tényleges költségeket.

Megmutattam neki a villany, víz, szupermarket és konzultációk számláit.

– Nem azt mondom, hogy minden fillért elloptál. Azt mondom, hogy a pénzt, amit egy konkrét célra adtam, arra használtad fel, hogy megmentsd a vállalkozásodat, vegyél egy teherautót, és kölcsönadd Ivánnak anélkül, hogy szóltál volna nekünk.

Iván felemelte a fejét.

-Igaz.

Sergio felé fordult.

– Ne viselkedj úgy, mint egy szent.

– Én nem csinálom.

Iván mély levegőt vett.

– Elfogadtam negyvenötezer pesót, tudván, hogy valószínűleg onnan származnak. Az én érdekemben állt, hogy ne kérdezzem meg.

Apám lehunyta a szemét.

Ez a kifejezés jobban fájt neki, mint a számok.

Lorena megpróbálta másra terelni a beszélgetés fókuszát.

– Verónica, évek múltán jössz, és úgy teszel, mintha tudnád, mennyibe kerül két idős ember gondozása.

Felkeltem.

– Anyukám főz neked. Ő mos. Ő gondoskodik a gyerekeidről. Apukám megjavítja ezt a házat, vizeskancsókat hord, söpör, sőt, még a mosogatnivalót is elmosogatja. Soha többé ne nevezd őket tehernek.

– Ezt senki sem mondta.

Anyám nagyon halkan beszélt.

– Igen, te mondtad.

Lorena mozdulatlan maradt.

– Egyszer azt mondtad, hogy túl sokat ettünk ahhoz képest, hogy milyen keveset tettünk hozzá.

Paula lesütötte a tekintetét.

Már láttam ezt a kifejezést a képernyőképeiken.

Nem volt szükség arra, hogy a vacsorát színházi tárgyalássá alakítsák.

Elég volt.

Kinyitottam a közjegyző mappáját.

– Most pedig beszéljünk a házról.

Sergio felkelt.

– Azért volt, hogy segítsen apának.

– Aztán elmagyarázod nekik, miért akartál széleskörű meghatalmazást anélkül, hogy Rafael Montalvo személyesen kikérdezte volna a tulajdonosokat.

Apám felemelte a kezét.

– Hallani akarom.

Sergio ismét leült.

Most először nem tudott válaszolni. Rá kellett néznie arra a férfira, akinek a bizalmát felhasználta.

– Azt gondoltam, a legjobb, ha mindent előkészítünk – mondta végül. – Nincs már ugyanaz az energiád, apa.

– Ez feljogosított arra, hogy azt mondd, összezavarodtam?

– Nem azt mondtam, hogy képtelen vagy rá.

– Eleget mondtál ahhoz, hogy egy közjegyző gyanakodjon.

Lorena közbelépett.

–A ház karbantartásra szorul. Egyedül nem tudnák folytatni.

Anyám szomorúan felnevetett.

–Sosem voltunk egyedül. Körülvettél minket. Ez volt a legrosszabb az egészben.

Senki sem tudta, mit válaszoljon.

Apám lassan felállt.

Andrés intett neki, hogy segítsen neki, de Ernesto megrázta a fejét.

Fel akart kelni egyedül.

„37 évig dolgoztam, hogy megvehessem ezt a házat” – mondta. „Soha nem gondoltam volna, hogy a saját gyerekeimnek is el kell majd magyaráznom, hogy az élet jogot ad arra is, hogy eldöntsem, mi történjen vele.”

Sergio lesütötte a tekintetét.

-Apu…

– Még nem végeztem.

Amióta megérkeztem, most hallottam először apámat tekintélyt parancsolóan beszélni.

–A húgod messze volt. Ez nagyon fájt nekem. De te itt voltál. Ezért fáj másképp, amit tettél.

Sergio összeszorította a száját.

– Mindent én vittem.

– Nem. A gondoskodást irányítássá változtattad.

Ez a mondat véget vetett mindenféle vitakísérletnek.

Azt hittem, meg kell mentenem a szüleimet, és érkeztem.

Abban a pillanatban megértettem valami fontosat.

Ha őket választanám, még jó szándékkal is, ugyanazon bántalmazás egy kedvesebb változatát ismételném meg.

Leültem.

– Anya, apa, nem én fogom eldönteni, hogy mit tegyetek Sergióval, Ivánnal vagy a házzal. Az ügyvéd majd elmagyarázza a lehetőségeiteket. De ti fogtok választani.

Anyám megfogta Ernesto kezét.

Apám lassan lélegzett.

– Először is a dokumentumaimat szeretném.

Sergio az irodára mutatott.

– Ott vannak.

– Mindet akarom.