1. RÉSZ
Azon az estén, amikor egy idegen feleségének ajánlottak, két napja nem ettem, és nyolcvanhárom peso volt a zsebemben.

Nem azért jött fel a Sierra de Durango-ba, hogy férjet keressen. Bármilyen munkát keresett.

Miután kabintakarítói állást ajánlottak nekem, El Saltóba érkeztem. Hazugság volt: azt akarták, hogy egy bárból jöjjek ki a vendégekkel. Visszautasítottam, és egy hátizsákkal, egy majdnem lemerült mobiltelefonnal és elnyűtt sportcipővel a kezemben kint kötöttem ki.

Délután négy órára a januári hideg már elzsibbasztotta a lábamat.

Megkérdeztem, hogy dolgozhatok-e egy útszéli fogadóban. A tulajdonos szánalommal nézett rám.

– Itt senki sem vesz fel. De a La Cumbre ranchon mindig hiány van emberekből.

—Milyen nehéz?

– Fel a régi úton. A tulajdonos neve Sebastián Arriaga. Van egy fűrészmalma, gyümölcsösei és egy hegyvonulata. Nem könnyű odajutni.

-Én sem

Majdnem egy órán át gyalogoltam fagyott sárban és fenyőfák között. A tetején egy hatalmas, kőből és fából épült birtokra bukkantam, teherautókkal, tárolókkal és hátborzongató csenddel.

Sebastian tűzifát cipelt egy fészer mellett. Magas volt, széles vállú, és úgy nézett ki, mintha túl sokáig aludt volna rosszul.

Tetőtől talpig végigmért.

—Elveszett?

—Munkát keresek

– Ide gépkezelőkre, sofőrökre és hegyi emberekre van szükségem.

–Tudok főzni, takarítani, rendszerezni a házat, egyszerű könyvelést vezetni és gyerekekről gondoskodni.

Az arckifejezése alig változott, amikor azt mondtam, hogy „gyerekek”.

– Nincs szükségem szobalányra.

– Akkor öt percre van szükségem, hogy meggyőzzem.

—Nem

Isten a vuelta.

„Ha lemegyek, valószínűleg kint fogok aludni. Nem alamizsnát kérek. Hadd dolgozzak ételért és ágyért, amíg elvonul a hidegfront.”

Sebastian mozdulatlan maradt.

Mielőtt a mentők kiértek volna, egy üvegszilánk tört össze a házban. Aztán egy gyerek sikoly hallatszott.

A bejárat felé rohant. Én követtem.

A nappaliban egy törött váza, egy drága szőnyegre kiömlött csokoládé, és két kislány állt a lépcsőn. Az idősebb, Renata, körülbelül kilenc éves lehetett. A fiatalabb, Emilia ötéves. Mindketten vékony pizsamát viseltek, hajuk kócos volt, és úgy néztek ki, mint akik senkiben sem bíznak.

– Megmondtam, hogy ne dobálj dolgokat! – morogta Sebastian.

– Emília kezdte!

-Hazugság!

—Jaj, igen!

Renata imádja a puncikat.

– Kérem anyukámtól!

A düh eltűnt az arcáról, helyét valami rosszabb vette át: a bűntudat. A felesége, Laura, másfél évvel korábban halt meg. Még akkor sem tudtam, hogy ez a ház egyáltalán nem rendezett.

Sebastian puszta kézzel felvett egy üvegdarabot.

– Láttad már a felfordulást – mondta anélkül, hogy rám nézett volna. – Elmehetsz.

—Nem

A szekrény tetején

-Bocsánat?

– A lányaidnak nincs szükségük egy másik személyre a távozáshoz.

Renata a lépcsőről dühösen nézett rám.

—Te is vagy az ir.

Ez a mondat jobban megütött, mint a hideg.

Sebastianra néztem

– Szükségük van időbeosztásra. Meleg ételre. Valakire, aki tudja, mikor kell nemet mondani kiabálás nélkül. És el kell fogadnod, hogy nem tudsz úgy háztartást vezetni, mint egy fűrészmalmot.

– Semmit sem tud rólam.

– Tudom, amit látok.

Vártam, hogy kirúgjon.

Ehelyett lehuppant egy székre, és megdörzsölte az arcát.

– Három bébiszittert fogadtam. Az egyik hat napig bírta. A másik két hétig. Az utolsó tegnap mondott fel. Renata lehetetlenné teszi számukra, hogy maradjanak.

– Akkor nem az a probléma, hogy felveszünk egy másikat.

Sokáig figyelt engem.

-Hogy hívják?

—Mariana Salgado.

– Mariana, ha felajánlanék neked egy szállást itt, mire lenne szükséged?

– Egy szoba lakattal. Fizetés. Biztos munkaidő. És igazi hatalom a lányok felett, amíg rám vannak bízva.

Azt hittem, hogy valami munkáról fogunk beszélni.

Sebastian lassan megrázta a fejét.

– Nem akarok még egy dajkát.

– Szóval, mit akarsz?

Felállt.

–Azt akarom, hogy a lányaim ne érezzék azt, hogy bármelyik nő, aki belép azon az ajtón, másnap eltűnhet.

– Ezt nem lehet fizetéssel megvenni.

-Tudom.

Felvett egy mappát. Bent anyakönyvi dokumentumok és egy megállapodás tervezete volt.

Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.

„Polgári házasságot szeretnék házassági szerződéssel” – mondta. „Külön szobákat, külön bankszámlákat, havi zsebpénzt az ő nevére, és jogi kiutat, ha bármelyikünk meggondolja magát. Semmilyen intim kapcsolat nem lesz kötelező. De stabilitásra van szükségem számukra.”

Úgy néztem rá, mintha most vesztette volna el az eszét.

– Húsz perc ismeretség után megkéred a házassági ajánlatot?

– Megállapodást javaslok két ember között, akiknek különböző dolgokra van szükségük.

Túl kellett élnem.

Olyan családra volt szüksége, amelyik nem fog szétesni.

És fent, a lépcsőn Renata úgy nézett rám, mintha már tudná, hogy az elfogadás életem legnagyobb hibája lehet.

Ha a helyemben lennél, lejöttél volna arról a hegyről, vagy megnézted volna a 2. részt, mielőtt döntesz?

2. RÉSZ
– Ma nem fogok semmit aláírni – mondtam neki.

Sebastian meglepettnek tűnt.

– Nem számítottam rá, hogy ezt fogja tenni.

–Látni akarom a személyi igazolványát, a felesége halotti anyakönyvi kivonatát, beszélni az ügyvédjével, és átnézni a megállapodást valakivel, aki nem Önnek dolgozik.

Most először láttam valami tiszteletre emlékeztetőt az arcán.

-JÓ.

Engedélyezte, hogy használjam a házitelefont. Sebastián családjának ügyvédje, Verónica Cárdenas elmagyarázta, hogy a házasság polgári úton fog megkötni, házassági szerződéssel és a házassági szerződések megfelelő nyilvántartásba vételével. Arra is figyelmeztetett, hogy semmilyen megállapodás nem kényszeríthet arra, hogy házasságban maradjak, és nem tehet engem rendeletileg a lányok törvényes anyjává.