„Ha elfogadod” – mondta nekem videohíváson keresztül –, „tedd azt tudván, hogy elmehetsz. És követeld, hogy minden anyagi támogatás a te nevedre szóljon, ne az engedelmességedhez legyen kötve.”

Ezt tettem én is.

Hivatalos fizetést kértem a ház kezeléséért az első három hónapban, magán egészségbiztosítást, saját bankszámlát, amelyre előre befizettem hat hónapnyi költséget, valamint egy olyan záradékot, amely egyértelművé tette, hogy lesz saját szobám és önállóságom.

Sebastian mindent elfogadott.

Mielőtt eljegyeztem volna magam, felhívtam a Civil Anyakönyvi Hivatalt, és egy helyi könyvelővel ellenőriztem, hogy a cégek, amelyeket Sebastián állítása szerint vezetett, valóban léteznek-e, és hogy nem érkezett-e ellene nyilvános panasz. Nem akartam egy átverést egy kényelmesebb ketrecért cserélni. Minden hívásomat megsértődés nélkül végighallgatta.

– Ha itt fogsz élni, jobban szeretném, ha pontosan tudnád, kivel van dolgod – mondta.

„Miért ez a sietség?” – kérdeztem.

Végignézett a folyosón.

– Mert Renata már senkiben sem hisz.

Azon az éjszakán hetek óta először aludtam meleg tető alatt.

Másnap reggel Emiliát egy müzlisdoboz előtt ülve találtam, és a kezével evett. Renata nem akart lejönni a földszintre.

Tojást sütöttem omlettel, elmosogattam a lemaradó edényeket, és felhúztam a függönyöket. Nem próbáltam kedves lenni hozzájuk.

Mondtam Emiliának:

– Reggeli után utálhatsz.

Ott hagytam egy tányért Renata ajtaja előtt, meg egy cetlit: „Nem jövök be engedély nélkül. Kilencre kihűl az étel.”

Nyolc ötvennyolckor hallottam, hogy a tányér csúszkál.

A következő tíz napban nem történtek csodák. Voltak hisztirohamok, becsapódott ajtók, és volt egy jegyzetfüzetem, amibe feljegyeztem a beosztásomat, az étkezéseimet, a házimunkámat és a telefonhívásaimat. Valami furcsát is felfedeztem: Renata minden este titokban beszélt Claudia nagynénjével, Laura húgával.

Egyik délután hallottam, hogy a folyosóról ezt mondja:

– Nem, néni. Még nem dobta ki anya holmiját.

Mozdulatlanul maradtam.

Renata letette a telefont, amikor meglátott.

– Milyen dolgokat?

-Semmi.

– Mondta a nagynénéd, hogy ki akarom dobni anyukád holmiját?

– Nem tartozik rád semmi.

Nem gyakoroltam rá nyomást. De ez a mondat túl sokat elmagyarázott.

Amikor Sebastian visszajött a fűrészmalomból, elmondtam neki.

–Claudia úgy hiszi, hogy bármelyik nő, aki közel áll hozzád, Laurát akarja helyettesíteni.

Megfeszült az állkapcsa.

–Mióta Laura meghalt, azt mondja, hogy a lányoknak vele kellene élniük Durangóban.

– Miért nem mondtad el nekem?

– Mert ismerős zajnak gondoltam.

– Renatának ez nem zaj.

Három nappal később Claudia váratlanul megérkezett.

Drága parfümöt viselve, kifogástalan csizmában és jeges mosollyal lépett be.

– Szóval te vagy Marianna.

– És te biztosan Klaudia vagy.

Először a ruháimat nézte, majd Sebastiant.

– Olyan gyorsan megoldottad a problémát.

– Ne kezdd – mondta.

Claudia lehajolt Renata elé, és átnyújtott neki egy táskát.

– Meghoztam neked azt a parfümöt, amit az édesanyád használt.

Renáta megölelte.

Akkor láttam, hogy a lány haragja nem rám irányult. Félelem volt. Attól félt, hogy ha elfogadja az ételemet, a gondoskodásomat vagy a jelenlétemet, azzal elárulja az anyját.

Claudia elment, egyetlen utolsó mondatot hagyva maga után.

– Remélem, bizonyos emberek megértik, hogy vannak olyan helyek, amelyek nem hozzájuk tartoznak.

Azon az estén beszéltem Sebastiannal.

„Ha összeházasodunk, nem akarom, hogy eldugdítsd Laurát. Azt akarom, hogy legyenek róla képek a házban. Azt akarom, hogy a lányok bármikor beszélhessenek róla, amikor csak akarnak. És mindhármunknak gyászterápiát akarok.”

-Mindhárom?

-Neked is.

Nem vitatkozott.

Egy héttel később összeházasodtunk az El Salto-i anyakönyvi hivatalban. Nem volt ünnepség. Nem volt fehér ruha. Renata nem mosolygott. Emilia megfogta a kezem két ujját.

Visszafelé menet elkezdett havazni.

Februárban megváltozott a ház. Emilia elkezdett lekapcsolt villanynál aludni. Renata abbahagyta a kulcsaim rejtegetését. Sebastián pedig elkezdett kilenc előtt hazajárni vacsorázni.

De egy délután megtaláltam a raktárat, ahol Laura dobozait nyitva tartották.

Hiányzott egy piros gyapjúkabát.

Az asztalon Renata mobiltelefonja hevert, rajta még mindig világított Claudia üzenete:

„Mielőtt az a nő mindent elvinne, menj, hozd el anyád kabátját. Tudod, hol van.”

Aztán kinéztem az ablakon.

A hóesés fehér függönnyé változott.

És Renata csizmái már nem voltak az ajtó mellett.

Gondolkodás nélkül utánamennél, vagy előbb Sebastiant hívnád? A 3. rész pontosan ott kezdődik, ahol döntenem kellett.

3. RÉSZ
Nem én hívtam fel Sebastiant először.

Küldtem neki egy egysoros üzenetet: „Renata elment. Jövök érte. Hívd a biztonságiakat, és tartsd szabadon a vonalat.”

Aztán felkaptam a kabátomat, egy zseblámpát, az elsősegélycsomagot és egy mászókötelet, amit Sebastián a szerszámoskamrában tartott. A látótávolság szinte nulla volt, a régi raktár pedig úgy 150 méterre volt, az istálló mögött.

A kötelet a terasz acélkorlátjához kötöttem, és a másik végét egy karabinerhez akasztva haladtam előre.

A szél frontálisan csapott belém.

– Renáta!

Nem érkezett válasz.

Először az istállót ellenőriztem. Semmi.

A kerítés vonalát követve a raktárhoz értem. Az ajtó résnyire nyitva volt, és egy széllökés a falnak csapódott.

Bent, egy halom doboz mellett egy apró alakot láttam.

Renata a földön ült, piros kabátját szorongatva. Az arca sápadt volt, az ajka lilás.

– Ne gyere közelebb – mormolta.

Letérdeltem elé.

– Nem azért jöttem, hogy bármit is elvegyek tőled.

– Klaudia néni azt mondta, hogy elajándékozod a holmiját.

– Tévedett.