– Azt mondta, hogy ha gyereked lesz, apa elfeledkezik rólunk.
Ez a mondat úgy megdermedt bennem, aminek semmi köze nem volt a hóhoz.
– Renáta, nézz rám!
Felnézett.
–Nem azért jöttem ide, hogy kitöröljem az édesanyádat. És ha egy napon apáddal másképp fogunk élni, mint ahogyan ezt a megállapodást elfogadtuk, az nem változtat azon, hogy ki vagy, vagy ki ő volt.
– Akkor miért mentél hozzá feleségül?
– Mert nekem biztonságra volt szükségem, neki pedig segítségre. Eleinte így volt.
– Ez nem család.
– Még mindig tanuljuk, hogyan kell létezni.
Megpróbált felállni, de a lábai felmondták a szolgálatot.
Nem vitatkoztam tovább.
A kabátomat a törzse köré tekertem, beletűrtem a piros kabátot, és felhúztam a hátamra. Az egyik kezemmel a kötelet fogtam. A másikkal a térde alatt tartottam.
Lépéseket számolva indultam el, hogy ne essek pánikba.
Tíz.
Húsz.
Harminc.
Félúton hangokat hallottam. Sebastián és két munkás a háztól a kötelet követve jöttek.
Amikor utolértek minket, Sebastian nem kiabált. Nem kérdezett semmit. Levette Renatát a hátamról, és magához ölelte.
– Jól vagyok – mondta, és vacogtak a fogai.
– Nem, szerelmem. Már majdnem abbahagytad az ilyen viselkedésed.
Takarókkal és meleg borogatásokkal fűtöttük a házat. Egy falusi orvos telefonon adott tanácsot. Renatának enyhe kihűlése volt, maradandó károsodása nem. Nekem végül két ujjam égett meg a hidegtől.
Amikor minden lenyugodott, Sebastian megtalálta Renata mobilját.
Olvasta Claudia üzeneteit.
Nem voltak fenyegetések. Hónapokig hangzottak el mérgező megjegyzések:
„Apád már most családot akar alapítani.”
„Ne engedd, hogy bárki hozzányúljon anyád ruhájához.”
„Védd meg Laura helyét.”
Sebastian addig szorongatta a telefont, amíg remegni nem kezdett az ujjperce.
– Meg fogom tiltani neki, hogy találkozzon velük.
– Ma nem – mondtam.
Úgy nézett rám, mintha nem hallott volna rendesen.
–Majdnem viharba küldte a lányomat.
– Igen. És határokat fogsz szabni. De ha hirtelen megszakítasz minden kapcsolatot, Renata úgy fogja érezni, mintha miattam veszítette volna el a nagynénjét. Ez pontosan megerősítené azt, amit Claudia a fejébe vett.
– Szóval, mit javasolsz?
–Szembesítsük bizonyítékokkal. Renata csak a megfelelő részeken legyen jelen. Aztán pedig a terapeuta segítségével értse meg, mely üzenetek voltak szeretetteljesek és melyek manipuláció.
Sebastian hallgatott.
– Dühösnek kellene lenned.
– Az vagyok. Ezért nem akarok dühből döntéseket hozni.
Másnap az út még mindig le volt zárva, de a jelzés visszatért. Sebastián videóhívást küldött Claudiának a nappaliból. Leültem mellé. Renata egy karosszékben ült, egy takaróba csavarva, anyja piros kabátját a lábára hajtva.
Klaudia megjelent a képernyőn.
-Mi történt?
Sebastian felvette Renata mobilját.
– Történt, hogy a lányom kiment megkeresni azt a kabátot, mert azt mondtad neki, hogy Mariana meg fog szabadulni Laura holmijaitól.
Klaudia elsápadt.
– Soha nem mondtam neki, hogy menjen ki a hóba.
– Nem. De hónapok óta mondogatod neki, hogy meg kell védenie az anyját tőlem és Marianától.
– Valakinek meg kellett csinálnia.
„Mitől védjem meg?” – kérdeztem.
Klaudia megvetően nézett rám.
– Egy idegenről, aki éhesen érkezett, és két hét múlva egy gazdag férfihoz ment feleségül.
Nem fordítottam el a tekintetemet.
„Ez a gyanú nem abszurd. Ezért kértem független ügyvédet, vagyonelkülönítést, a fizetésemet a nevemre fizessék, és a megállapodásból való szabad felmondást. Nem bízhatnak bennem. Amit nem tehetnek, az az, hogy egy gyerek félelmét arra használják fel, hogy az apjával vitatkozzanak.”
Renata megszólalt, mielőtt Claudia megvédhette volna magát.
– Nagynéni, az üzeneteidből ítélve úgy éreztem, hogy anya eltűnne, ha szeretném Marianát.
Klaudia lesütötte a tekintetét.
–Attól féltem, hogy Laura eltűnik ebből a házból.
Sebastián egyértelmű volt: egyelőre felügyelik a hívásokat, és előzetes megállapodás nélkül nem lesznek látogatások. Ha újra félelmet keltene, jogi tanácsot kérne a kapcsolattartással kapcsolatban.
Claudia nem kért azonnal bocsánatot. Azt mondta, időre van szüksége, és letette a telefont.
Délután olyasmit csináltunk, amit hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tennünk.
Kinyitottuk Laura összes dobozát a nappaliban.
Nem azért, hogy megosszam őket. Hogy emlékezzek rájuk.
Renata három ruhát választott, amit meg akart tartani. Emilia egy illatos zsebkendőt tartott. Sebastián olyan fényképeket talált, amiket nem tudott anélkül megnézni, hogy összeomlott volna. Én forró csokit készítettem, és leültem velük a földre.
„Zavar, hogy anyáról beszélünk?” – kérdezte Emilia.
– Jobban zavarna, ha úgy éreznék, hogy hallgatniuk kell.
Azon az estén Renata kopogás nélkül lépett be a szobámba.
– Bocsánat, hogy elmentem.
– Soha többé ne tedd.
-Tudom.
Ott állt, kényelmetlenül.
– Amikor megtaláltál… Azt hittem, meg fogsz szidni.
– Rosszabb dolgokra is gondoltam. De először ki kellett juttatnunk onnan.
Alig mosolygott.
– Köszönöm, Marianna.
Nem hívott anyának. És én ezt tökéletesnek tartottam.
A következő hetekben a terápia segített sok mindent megnevezni. Sebastián bevallotta, hogy a fűrésztelepen menekült, mert ott minden a szabályok szerint történt. Renata elismerte, hogy azért bocsátotta el a dajkákat, hogy biztosan mindannyian elhagyják őt.
Elmagyaráztam, milyen könnyű volt mindent elveszítenem. Sebastián hallgatott anélkül, hogy pénzzel próbálta volna megoldani a problémát.
Ez új volt.
Márciusban átnéztem a Verónicával kötött megállapodás számláit. A fizetésem és a vésztartalék továbbra is az én nevemen volt. Ezenkívül elkezdtem kezelni a család három turistaházát, magam tárgyaltam ki a díjamat, és hivatalos fizetéssel felvettem két nőt a faluból.
