1. RÉSZ
– Nem azt kérem, hogy szeress. Csak adj nekem egy gyereket, és utána elmehetsz.
A férfi abbahagyta a vizeskancsó szájához emelését.
Magam is hallottam szavaim képtelenségét, de már túl késő volt visszavonni őket.
Öt perccel azelőttig az idegen nem volt más, mint egy porlepte utazó, aki megállt a Lagos de Moreno külvárosában lévő tanyám kapuja előtt, hogy vizet kérjen.
En vagyok Elena Salgado. Harmincegy éves voltam, és tizenegy hónapja éltem egyedül, mióta anyám meghalt.
Azt mondták, fiatal vagyok, és még újjáépíthetem az életemet.
Az emberek sok mindent mondanak, amikor alkonyatkor visszatérnek egy házba, ahol valaki várja őket.
Az enyémet csend töltötte be.
Két hintaszéket tartott a veranda alatt. Az egyikben szoktam ültem. A másik anyámé volt. Éjszakánként a szél megmozgatta, és a nyikorgása miatt elfordítottam a fejem, mielőtt eszembe jutott volna, hogy senki sincs ott.
Van még egy probléma.
Rogelio nagybátyám hónapok óta ragaszkodott hozzá, hogy adjam el a negyven hektárt, amit anyám rám hagyott.
– Egy nő egyedül nem tud egy ilyen farmot vezetni.
– Akkor még jó, hogy nem tőled örökölték.
A vita után alig szóltunk egymáshoz.
Azon a júniusi délutánon láttam egy régi kisteherautót közeledni az úton. Néhány méterrel a kapu előtt megállt, a motorja füstölt.
A bajo karmester
Magas volt, körülbelül negyven év körüli, szürke, feltűrt ujjú inget, poros csizmát és egy apró sebhelyet viselt az álla közelében. Fáradtnak tűnt valami miatt, ami nem függött össze az utazással.
Jó napot! Túlmelegedett a motor. Tudna adni egy kis vizet?
A teraszkulcsra mutattam.
– Neked is, Széna.
Bebio casi közepes üveg.
– Az élet árad belőle.
—Nincs túlzás
Nyitott hang
– Igazad van. Csak vízzel tartozom neki.
Bemutatkozik Mateo Rivas. Azt mondta, hogy ideiglenes munkát végez mezőgazdasági gépek javításával, és hogy San Luis Potosíba tart.
Aztán a két hintaszékre nézett.
– Egyedül élsz?
A kérdés biztosan kellemetlenül érintett.
Megváltoztattam a dolgomat.
-Újra
Nem tett hozzá semmit. Még azt a „milyen kár”-t sem, amit annyira gyűlölt. Csak bólintott, mintha tökéletesen tisztában lenne a válasz súlyával.
Amikor a motor lehűlt, Mateo lecsukta a motorháztetőt.
– Köszönöm szépen mindenért, Elena.
Teherautó után.
Láttam, ahogy felkapcsolja a villanyt.
És hirtelen elképzeltem az egyszemélyes vacsorámat, az üres hálószobámat, a reggeleket egy másik hang nélkül, az évek múlását, miközben Rogelio arra vár, hogy elfáradjak, hogy elfoglalhassa a földet.
-Várjon!
Mateo apagó el a motort.
Bajó másik vez
—Előfordult már valami?
Fagyos kézzel sétáltam a kapuhoz.
– Kérni fogok tőle valamit, amitől valószínűleg azt fogja hinni, hogy megőrültem.
– Hallottam már néhány elég furcsa javaslatot a tanyákon való munkára.
—Ez a szám
A hangod elszakadt
Aztán elmondtam neki.
Nem kértem meg a kezét. Nem kértem tőle pénzt. Még azt sem tudtam megmagyarázni, miért egy idegent választottam.
Csak azt tudtam, hogy a magány győzött meg arról, hogy el tudok választani egy gyereket minden mástól.
Mateonak több másodpercre volt szüksége a válaszhoz.
– Miért pont én?
– Mert holnap akár háromszáz kilométerre is lehet, és soha nem tér vissza.
Az arckifejezése megváltozott.
Rájöttem, milyen kegyetlenül hangzott ez.
– Bocsánat. Felejtsd el.
Visszafordultam a ház felé.
– Elena.
Megálltam.
Mateo az útra szegezte a szemét.
– Volt egy feleségem.
Nem szóltam semmit.
– Szintén egy fiú. Emiliano. Négyéves volt.
Ujjai a teherautó kulcsai köré fonódtak.
–Négy évvel ezelőtt baleset történt az autópályán. Én vezettem. Egy kamion betört a sávunkba.
Úgy éreztem, mintha kifogynék a levegőből.
–A feleségem aznap éjjel meghalt. Emiliano másnap.
– Mateo…
„Nem az én hibám volt. Ezt mondta a szakértői jelentés, a biztosító, mindenki. De én túléltem, ők nem.”
Elővette a pénztárcáját, és amikor kinyitotta, megpillantottam egy nagyon kopott gyerekkori fénykép sarkát.
Ez volt az első nyom, amit később megértettem.
– Eladtam a házamat, otthagytam az állandó munkahelyemet, és azóta nem sokáig maradtam egy helyen.
-Mert?
Rám nézett.
– Mert ha nincs otthonod, akkor nem veszítheted el újra.
Szégyelltem magam a javaslatom miatt.
– Nem kellett volna ilyesmit kérdeznem.
– Nem vagyok haragos.
– Akkor menj el, mielőtt még valami felháborítót mondok.
Máté az eget nézte.
Nyugaton fekete vihar gyűlt össze.
– Szerintem az én teherautóm sem nagyon akar elmenni.
Azon az éjszakán úgy esett, mintha megrepedt volna az ég. Az út sárrá változott, a patak pedig addig hömpölygött, amíg el nem borította az utat.
Felajánlottam neki a vendégszobát.
Másnap reggel az istálló zsanérját javítgatta.
— Nem kell dolgoznod.
-Tudom.
– Akkor miért csinálod?
Mateo megpróbálta kinyitni az ajtót. Hónapok óta először nyikorgás nélkül csukódott be.
– Mert valami befejezése jó érzés.
A vihar három napig kommunikáció nélkül hagyott minket.
Ez alatt a három nap alatt megjavított két oszlopot, kicserélt egy traktor tömlőjét, és elintézte, hogy a régi vízpumpám úgy köhögjön, mintha beteg lenne.
A negyedik napon megtaláltam a hátizsákját a folyosón.
Összeszorult a mellkasom.
– Kiszáradt az út.
-Igen.
– Akkor elmész.
Mateo felvonta a szemöldökét.
–Megyek a városba egy pumpaszíjért és néhány csavarért.
—Áh.
Lassú mosoly jelent meg az arcán.
