Máté nem válaszolt.

Én igen.

– A különbség az, hogy ő soha nem próbált meg eladni semmit, ami az enyém.

Rogelio összeszorította az állkapcsát.

– Te nem tudod, mit beszélsz.

– Akkor segíts megértenem.

Elővettem a telefonomat.

—Miért csatlakozott valaki a bankszámlámhoz a céged irodájából a feltételezett előlegfizetés napján?

A csend azonnal beállt.

Nem volt abszolút bizonyíték, de a bank által aznap reggel átadott feljegyzés megtalálta az Altavista internetszolgáltatásához tartozó csatlakozási címet.

Rogelio a mappát tartó férfira nézett.

Ez a gesztus elég volt ahhoz, hogy tudjam: igazam volt.

De még mindig volt valami előkészítve.

Kinyitotta a mappáját, és elővett egy újabb papírlapot.

– Mert anyád tudta, hogy ezt úgysem fogod tudni kezelni.

A dokumentumot a folyosóasztalon hagyta.

Egy levél volt, amit anya írt alá.

És ebben arra kérte Rogelio-t, hogy halála után vegye át a tanya eladásának irányítását.

Ha látnád az édesanyád aláírását, amely pontosan felhatalmazza arra, amit veled tesznek, bíznál az emlékeidben, vagy folytatnád a nyomozást a 3. részig?

3. RÉSZ
Mielőtt befejeztem volna az első sort, felismertem anya kézírását.

Ez volt a legrosszabb rész.

Nem egy ügyetlen utánzat volt.

A betűk dőlése, a „g” zárása, sőt, még a dátumok kétszeri aláhúzásának szokása is megvolt benne.

Rogelio keresztbe fonta a karját.

–Megmondtam. Tudta, hogy végül el fogod adni.

Elolvastam az egész levelet.

Anya azt mondta, hogy ha a halála után „nem mutatom fel az ingatlan fenntartásához szükséges érzelmi és gazdasági feltételeket”, Rogeliónak segítenie kellene eladni.

Nem volt benne szó arról, hogy az én beleegyezésem nélkül eladhatja.

Az Altavista Developments-et sem említette.

– Hol volt ez?

– Anyád adta nekem.

-Amikor?

– Röviddel a halála előtt.

-Dátum.

-Nem emlékszem.

Felnéztem.

– Milyen furcsa. Tökéletesen emlékszel a feltételezett döntéseimre, amikor tizenkét hektár eladásáról volt szó, de arra nem emlékszel, mikor kaptál egy ilyen fontos levelet.

Rogelio két ujjal megkopogtatta az asztalt.

– Nem kell kihallgatáson alávetnem magam egy olyan házban, amelyet gyakorlatilag én tartottam fenn, amíg anyád beteg volt.

– Soha nem tartottad karban a házat.

– Kölcsönadtam neked pénzt.

– És fizettem is érte neked.

– Mert vannak ügyfeleim.

– És jutalékot is kaptál.

Mateo a folyosó közelében maradt, de nem avatkozott közbe.

Hálás voltam, hogy megértette.

Rogelio évekig beszélt helyettem. Ha aznap egy másik férfi szembeszállna vele a helyemben, a szemében még mindig én lennék a tehetetlen unokahúg, akinek valaki másra lenne szüksége a döntéshozatalhoz.

Lefényképeztem a levelet.

– Hagyd meg nekem az eredetit.

Rogelio felvette.

– Esélytelen.

– Akkor hadd egyeztessem Patriciával.

– Az ügyvéded csak el akarja venni a pénzedet.

– Tökéletes. Holnap mindhárman találkozunk a dokumentumban szereplő közjegyzővel.

Itt követte el az első nagy hibáját.

– Nincs szükség közjegyző bevonására.

Túl gyorsan mondta.

A mappát kezelő férfi lesütötte a tekintetét.

Öröm nélkül mosolyogtam.

– Most már tényleg szükség van rá.

Rogelio dühösen távozott.

Mateo megvárta, amíg a por eltűnik a teherautójáról.

-Minden rendben?

-Nem.

-Mire van szükséged?

Anya régi irodája felé néztem.

– Hogy találjak valamit.

Az utolsó hónapokban anya naplót vezetett a kiadásairól, mert a gyógyszerek és a ranch számlái összezavarták. Mindent feljegyzett: állati takarmányt, műtrágyát, orvosi vizsgálatokat, borravalót.

Látogatásokat is rögzített.

Addig néztem a fiókokat, amíg meg nem találtam egy blokkokkal teli doboz mögött.

Mateo az ajtóban maradt.

– Nem akarok betörni.

– Akkor ne támadj. De maradj a közelben.

Lapoztam.

Március.

Április.

Mayo.

A levél május 12-én kelt.

Azt a napot kerestem.

Megtaláltam anya remegő kézírását:

„Kórház. Elena egész nap velem volt. Rogelio 18:40-kor jött. Újra ragaszkodott hozzá, hogy eladja az útszakaszt. Mondtam neki, hogy NEM. Nem akarok többet beszélni róla.”

Borzongást éreztem.

Kétszer is elolvastam a jegyzetet.

A levél, amelyet állítólag még aznap írtak, pont az ellenkezőjét állította.

– Ott van – mormolta Mateo.

– Önmagában nem elég.

Bólintott.

– De ez egy darab.

A második másnap megérkezett.

Patricia felhívta a közjegyzőt, akinek a pecsétje szerepelt az adásvételi szerződésen.

A férfi áttekintette a nyilvántartásait, és írásban megerősítette, hogy soha nem ő engedélyezte az adott szerződést. A használt pecsét egy régi családi okiraton szereplő pecsét digitális másolata volt.

Az állítólagos anyutól kapott levelet hivatalosan még regisztrálni sem tették.

Ennek ellenére tudni akartam, honnan jött.

Aztán eszembe jutott, hogy három hónappal a halála előtt anya aláírt egy felhatalmazást Rogelio számára, hogy gyógyszereket vegyen fel és bizonyos beavatkozásokat végezzen el a biztosítótársaságnál.

Találtam egy másolatot.

A lapon az ő hiteles aláírása volt.

És egy leszakadt sarok.

Patricia digitálisan összehasonlította mindkettőt.

Rogelio aláírása a levélen nemcsak alakjában, hanem a képként reprodukált pontos nyomáspontokban is megegyezett.

Beillesztett másolat volt.

„Ezzel feljelentést tehetünk, és kérhetjük a műveletek megakadályozását, amíg a nyomozás folyamatban van” – magyarázta. „De szeretném, ha világosan megértené: a feljelentés benyújtása nem jelenti azt, hogy holnap letartóztatják.”

– Nem kell bilincsben látnom.

– Szóval, mit akarsz?

Megnéztem a szentírásokat.

– Hogy többé nem dönthet helyettem.

Benyújtottuk a vonatkozó panaszt a dokumentumok esetleges hamisítása és felhasználása miatt. Hivatalosan is értesítettük a Nyilvános Nyilvántartót a vitáról, és átadtuk a banknak a jogosulatlan hozzáféréshez szükséges hitelesítő adatokat.