Aztán olyat tettem, amit évek óta kerülgettem.

Rogelio idézi.

Nem az én házamban.

Patricia irodájában.

Harminc perccel később érkezett egy ügyvéddel.

Amikor meglátta az asztalon anyja jegyzetfüzetét, a közjegyzői hitelesítést, a banki bizonylatokat és az eredeti aláírással összevetett levelet, abbahagyta a mosolygást.

Az ügyvédje öt percet kért, hogy beszélhessen vele a szabadban.

Később visszajöttek.

Rogelio leült velem szemben.

– Elena, ezt családként meg tudjuk oldani.

– Ezt próbáltam csinálni hónapokig.

– Csak meg akartam védeni az örökséget.

—Alkatrész eladása egy olyan cégnek, ahol Ön a képviselője.

– Az a földdarab többet ér, ha beépítették, mintha tele van tehenekkel.

– Akkor ajánlatot kellett volna tenned nekem.

– Nem hallgattál volna rám.

– Ez nem adott jogot arra, hogy kitaláld a válaszomat.

Rogelio az orrán vette a levegőt.

– Anyád mindig azt mondta, hogy túl érzelgős vagy.

Kinyitottam a jegyzetfüzetet.

– Anyám azt írta, hogy megmondta, ne add el.

Most először nem érkezett azonnali válasz.

Az ügyvédje közbelépett.

—Az ügyfelem nem fogad el semmilyen szabálytalanságot.

– Nem kell, hogy itt elfogadd – feleltem. – Erre valók a hatóságok és a szakértői jelentések.

Patricia a szeme sarkából rám pillantott.

Folytattam.

– De szeretnék egy dolgot tisztázni. A mai naptól kezdve nem léphet be engedély nélkül a birtokomra. Nem kezelheti a számláimat. Nem beszélhet a nevemben a vevőkkel. Az ingatlannal kapcsolatos minden ügyet az ügyvédem fog intézni.

Rogelio szárazon felnevetett.

– Azt hiszed, hogy az a férfi, akit felszedtél az úton, itt marad és megment téged?

Tudtam, hogy Mátéra gondol.

És rájöttem, hogy még mindig nem értek semmit.

– Nincs szükségem Mateóra, hogy megmentsen.

Előrehajoltam.

–Azt választottam, hogy részese maradjon az életemnek. Nem azt, hogy irányítsa.

A találkozó ott véget ért.

A jogi ügy hónapokig elhúzódott, ahogy az ilyen dolgok általában lenni szoktak. A szakértői elemzés megerősítette több aláírás digitális manipulációját. Az ingatlanügyletet a végleges okirat elkészítése előtt törölték. Rogelio ellen végül jogi lépéseket tettek a dokumentumokkal kapcsolatban, és anyagilag felelősnek tartották a megkísérelt tranzakcióval kapcsolatos költségekért és károkért.

Nem varázsütésre veszítette el mindazt, amije volt.

Nem is vitték azonnal cellába.

Amit velem elvesztett, azt egy megállapodás aláírásával sem tudta volna helyrehozni.

Bizalom.

Ez idő alatt Mateo a farmon maradt.

De most már számoltam a napokat.

Nem azért, mert azt akartam, hogy elmenjen.

Mert féltem bevallani, mennyire számítana nekem, ha megtenném.

Egyik este a folyosó alatt találtam rá, Emiliano fényképével a kezében.

Leültem mellé.

– Csintalan volt?

Mateo elmosolyodott.

– Szakértő volt.

Megmutatta nekem a fotót.

– Egyszer elrejtett három csibét az ágyában, mert azt mondta, fáznak.

Nevettem.

– És a feleséged?

–Daniela majdnem megölt, mert tudtam, hol vannak, és mégsem szóltam semmit.

Mosolya lassan elhalványult.

–Évekig azt hittem, hogy ha újra boldog leszek, azzal elárulom őket.

-És most?

A ház felé nézett.

– Most már hiszem, hogy az életem büntetéssé alakítása sem tesz tiszteletet nekik.

Némák maradtunk.

Aztán megszólalt.

– Arról, amit délután kérdeztél…

– Istenem, még nyolcvanévesen is eszembe fogsz juttatni ezt?

– Ha elérjük a nyolcvanat, valószínűleg igen.

Ránéztem.

Már nem mosolygott.

– Nem akarok neked gyereket szülni, aztán elmenni.

– Ezt már mondtad.

– Nem fejeztem be.

Vett egy mély lélegzetet.

–Ha valaha gyerekünk lesz, ott akarok lenni, amikor hajnali háromkor sír. Meg akarom tanítani neki, hogyan kell kerítést javítani, aztán kiderül, hogy csak rontott a helyzeten. El akarom vinni iskolába. Vitatkozni akarok veled arról, hogy túl sokat kényezteted.

Könnyek szöktek a szemembe.

– Mi van, ha lány lesz?

– Szóval attól a pillanattól kezdve manipulálni fog, hogy megtanulok beszélni.

Felnevettem.

Mateo megfogta a kezem.

– Nem ígérhetem, hogy soha többé nem veszítünk el semmit. Megtanultam, hogy ezt senki sem ígérheti.

Megszorította az ujjaimat.

– De megígérhetem, hogy nem fogok elfutni csak azért, mert félek.

Arra a nőre gondoltam, aki hetekkel korábban a kapu előtt állt.

Azért kértem gyereket, mert hittem, hogy egy gyerek nem hagyhat el engem ugyanúgy, mint egy felnőtt.

Én terveztem meg a saját vereségemet, mielőtt valaki kiválaszthatta volna helyettem.

– Azon a napon sem voltam őszinte.

-Miben?

– Nem csak egy gyereket akartam.

Máté várt.

– Olyan valakit akartam, aki úgy dönt, hogy marad.

A hüvelykujja a kezemhez ért.

– Akkor ezt felajánlhatom.

A következő héten nem házasodtunk össze.

Még a rákövetkező hónapban sem.

Mateo először azért bérelt egy kis szobát a városban, mert ragaszkodott hozzá, hogy saját szabad akaratunkból szeretné, ha a kapcsolatunk elkezdődne, nem pedig azért, mert egy vihar beszorította a teherautóját az udvaromba.

Azt gondoltam, hogy ez igazságos.

Hat hónapig közeli műhelyekben és tanyákon dolgozott. Voltak esték, amikor velem vacsorázott, máskor nem.

Megtanultuk hiányolni egymást anélkül, hogy a félelmet fenyegetésként használnánk.

Visszaszereztem a fiókok feletti teljes irányítást. Felvettem egy adminisztrátort heti két napra, és abbahagytam a nagybátyám szellemének való bizonygatást, hogy mindent meg tudok csinálni egyedül.

Mert a képesség nem jelentette azt, hogy meg is kell tennem.

Máté is megváltozott.

Majdnem öt év után először látogatta meg Daniela és Emiliano sírját.