1.
RÉSZ – Három napod van, hogy elvigyd innen a holmidat – mondtam a volt feleségemnek, amint kiszálltam a teherautóból –. Pénteken jön a vevő.

Elena Ríos nem engedte el a kapát. A kert közepén állt, csizmája a földbe süppedt, olyan arckifejezéssel, hogy nevetségesen éreztem magam a vászonzsákomban.

– Jó, hogy azzal kezdted, hogy köszöntél, Santiago.

Tizenöt év telt el a válásunk óta, és majdnem tizenhét azóta, hogy utoljára a jaliscói Tapalpa közelében található Rancho Los Encinosban aludtam. Guadalajarából autózva meg voltam győződve arról, hogy beomlott tetőket, kidőlt kerítéseket és az ablakokig érő gyomokat fogok találni. Apám, Don Mateo Valdés évek óta beteg volt; én még régebben kerültem a vele való bármilyen kapcsolatot.

De a tanyát nem hagyták el.

A ház fehérre volt meszelve. Borjak voltak az udvaron, csirkék a mosókonyha mellett, étel szépen elrendezve az új tető alatt, és két munkás javított egy kerítést.

És mindezek közepén ott volt Elena.

—Mi van itt?

A földbe szúrta a kapát.

– A kérdés az, hogy mit keresel itt.

– Meghalt az apám. Én vagyok az örökös. Azért jöttem, hogy véglegesítsem az adásvételt.

A kifejezés megváltozott

– Igen, az enyém meghalt.

—Miért?

– Mert vele voltam. Én hívtam az orvost, amikor abbahagyta a légzést, én értesítettem Julián atyát, és én voltam a temetőben, amikor eltemették.

Ürességet éreztem a gyomromban.

E-mailben kaptam a hírt a hagyatéki ügyeket intéző hivataltól. Még a bíróságra sem mentem. Éppen egy monterreyi cég megvásárlását véglegesítettem, és folyton arra emlékeztettem magam, hogy apámmal tizenkét éve nem beszéltünk.

Tizenkét év kifogássá vált.

– Nem tudtam, hogy itt laksz.

—Nincs mit gondolni róla.

Belépés a házba és a következőbe.

A konyhában jamszgyökér illata terjengett. Az asztal ugyanolyan volt, mint gyerekkoromban. Elena elém tett egy csészét.

– A válás után nem volt hová mennem. A szüleim már meghaltak, és a nővéreid világossá tették, hogy már nem vagyok a családod. Apád eljött megkeresni egy Ciudad Guzmán-i panzióban, és azt mondta, hogy itt van munka és fedél a fejem felett.

– Az apám jön utána?

– Igen. Először én vezettem a könyvelést. Aztán aszály volt, a vezető megbetegedett, aztán apád veséje is leromlott. Megtanultam borjakat oltani, traktort vezetni és takarmányért alkudozni. Amikor már nem bírt felkelni, mindent én vettem át.

A kezeire néztem, amik bőrkeményedések voltak.

—Birsanyád volt még?

– Tizenöt éven át

Megnyitottam a bróker e-mailjét a mobilomon.

– A Grupo Altavista hetvennyolcmillió pesót ajánl. Luxuskabinokat szeretnének építeni.

Elena mély levegőt vett

– Szóval azért jöttél, hogy behajts valami olyasmit, amiről azt sem tudtad, hogy még él.

—A tulajdonom

– Jogilag igen

– Akkor ne bonyolítsuk túl a dolgokat.

A szék nyikorgott, amikor felállt.

„Hét család dolgozik itt. Az apád meghalt, amikor arra kért, hogy ne hagyjam ezt a helyet romossá válni. Te pedig egy Guadalajarából származó, előkészített aláírással érkezel.”

– Nem tudok egy farmot vezetni. Vannak vállalkozásaim.

– Nem arra kértelek, hogy menedzseld. Azt kértem, hogy értsd meg, mit árulsz.

Délután körbejártam a birtokot. Voltak új itatóvályúk, esővízgyűjtő rendszer és egy tároló, amire nem emlékeztem. Minden működött. Még a régi almáskert is, amit apám gyökerestül ki akart irtani, termett még.

Moro, egy keverék kutya, szürke pofával, végig Elena mögött sétált. Elena elmesélte, hogy apám hat évvel korábban mentette ki az út széléről. Megdöbbentett, hogy jobban ismerte ezeket a kis történeteket, mint én. Emlékezetből tudtam felidézni a cégeim pénzügyi adatait, de azt nem tudtam, hogyan élte meg a saját apám az utolsó éveit.

Ahogy leszállt az éj, Elena azt mondta, hogy a köd veszélyessé teszi az utat, és ő a vendégszobában alhat.

–Menj fel holnap a dombra. Apád a nagy tölgyfa alatt van eltemetve. És nézd meg az íróasztala alatti fiókot.

Amikor elment, bementem az irodába.

Találtam egy zöld mappát számlákkal, nyugtákkal és átutalásokkal. Szinte mindegyik Elena nevére szólt.

A végén egy papírlap volt, apám aláírásával:

„Elismerem, hogy Elena Ríos saját pénzéből fedezett 742 380 pesót, hogy megakadályozza a ranch lefoglalását a betegségem alatt. Nem számított fel kamatot. Nem kért tőlem földet. Semmit sem kért tőlem.”

Alatta, remegő kézírással, egy sor állt:

„Santiago: ha eladni akarsz, először kérdezd meg tőle, hogy mit veszíthet, hogy még legyen mit eladnod.”

Az íróasztalnál ültem, nyitva a mappa, a torkom összeszorult.

Ha te is követelted volna a teljes igazságot az aláírás előtt, mondd el, mit tennél, és keresd a 2. részt a hozzászólásokban.

2. RÉSZ
Másnap reggel napkelte előtt felmásztam a dombra.

Apám sírja tiszta volt, friss virágokkal egy üvegben és egy fapadon. A sírkövön ez állt: „Mateo Valdés. Vidéki. Makacs apa. Jó szomszéd.”

Emlékeztem az utolsó vitánkra. Épp most kaptam egy befektetést, ami átalakíthatná a cégemet. Azt mondta, hogy a pénz arrogánssá tesz. Azt válaszoltam, hogy inkább élnék bármilyen életet, mint hogy elrohadjak „abban a haszontalan farmon”.

Soha többé nem beszéltünk.

Leültem a sírkő elé.

– Későn érkeztem, főnök.

Amikor lementem, Elenát találtam, amint egy frissen ellett tehenet ellenőriz. Megmutattam neki a mappát.

– Mit vesztettél?