1. RÉSZ
Azon a reggelen, amikor Don Laureano felajánlotta apja adósságának elengedését, cserébe azért, hogy eltűnjön a városból, Amalia Salgado megértette, hogy ez a férfi nem pénzt akar kérni tőle: a méltóságát akarja megvásárolni.

De ez hetekkel az egész kezdete után történt, amikor egy idegen lépett be a kis szabóműhelyébe, az egyetlen öltönyében, amely a vállánál elszakadt, és a zsebében csupán néhány érme volt.

1956-ot írtunk, San Jerónimo del Valle, Jalisco. Amalia még a hét órai harangszó előtt nyitotta meg az üzletet. Az ajtó felett még mindig ott volt apja cégére: „Salgado Tailoring”. Don Eusebio öt hónappal korábban meghalt, és Amalia még mindig nem tudta megváltoztatni.

Huszonhárom éves volt, és mindig mérőszalagot cipelt a nyakában. Gyerekként tanult meg varrni, és tudta, hogyan kell megjavítani egy megereszkedett hátat, vagy megmenteni egy tönkrement nadrágot. Azt viszont nem tudta, hogyan kaparja össze négy hét alatt azt a 6800 pesót, amivel Don Laureano Castañeda állítása szerint az apja tartozott neki.

A kereskedő birtokolta a város legnagyobb üzletét és két raktárát. Lassan beszélt, és soha nem felejtett el egyetlen adósságot sem.

Azon a délutánon, röviddel ebédzárás előtt megszólalt a csengő.

Egy magas, napbarnított férfi lépett be, cipőjén por, szakállán több napos szakáll. Jól szabott, de viseltes szürke öltönyt viselt, a jobb vállánál egy csúnya szakadás éktelenkedett.

Otthagyta a sombrerót.

– Buenas tardes. ¿Használt hace komposzturák?

Amália felnézett.

-Ha az anyag még élni akar, akkor igen.

Alig mosolygott, és a kabátot a pulton hagyta.

– Holnap megbeszélésem van. Látnom kell magam.

Amália vizsgálja a táncot.

—Megmenthető

A férfi a zsebébe nyúlt, kivett belőle néhány érmét, és a fára tette.

– Mielőtt elkezdjük, tudnom kell, mennyibe kerül. Majdnem ez minden, amim van.

Amália a pénzérmékre nézett, és felismert valami ismerőst: a szégyent, amikor valaki segítségre szorul anélkül, hogy kérni akarná.

– Gyere vissza holnap reggel 6-kor.

– És mire gondolok?

-Semmi

A fajta ára.

-Señorita, nincs szőlő a pedir caridad.

„Nem én adom oda neki. Apám mindig azt mondta, hogy a munka többet ér, ha lehetővé teszi valaki számára, hogy egyenesen álljon. Ma te jössz. Másnap máson lesz a sor, hogy fizessen.”

Az idegen hallgatott.

– Én, Julián

—Amália

– Szóval, Amália, egy napon majd visszafizetek ezért neked.

– Ha tudod, Igen. Ha nem, akkor hagyd békén.

Azon az estén megerősítette a bélést, elrejtette a varrást, és kivasalta a vállát, amíg a kabát sértetlennek nem tűnt.

Másnap reggel 6 órakor Julian visszatért.

Felpróbálta az öltönyt a műhely átlátszatlan tükre előtt. Ahogy kiegyenesedett, egy pillanatra már nem úgy nézett ki, mint egy fáradt utazó. Olyan testtartást vett fel, mint aki hozzászokott a meghallgatáshoz.

– Nincs itthon semmi hátra.

– Mert nem úgy kellene kinéznie.

– Rendkívüli kezeid vannak.

Amália lesütötte a szemét, hogy elrejtse a mosolyát.

Elbúcsúzott, és elindult a tér felé.

Megpróbálta elfelejteni.

Nem tehette.

A következő vasárnap zsúfolásig megtelt a plébánia. A mise végén a pap csendet kért.

– Szeretném bemutatni Don Julián Alcázart, a Los Laureles tanya új tulajdonosát. Azért jött, hogy újra megnyissa a földet, munkásokat alkalmazzon, és újra életet leheljen ebbe a régióba.

Amália úgy érezte, nem kap levegőt.

Julian felállt az első padból.

Borotvált, fésült hajjal, és ugyanolyan szürke öltönyt viselt.

A férfi, aki azzal a kijelentéssel lépett be a műhelyébe, hogy szinte semennyi pénze sincs, az a földbirtokos volt, akit San Jerónimo egész lakossága meg akart nyerni a szívéből.

Kint a fél város odajött, hogy üdvözölje.

Amália megpróbált elmenni mellette.

– Salgado kisasszony.

Megállt.

Julián közeledett.

– Tudom, mire gondolsz.

– Szerintem nem tudja.

-Azt hiszi, megcsaltam.

– Úgy döntöttél, hogy erőforrások nélküli emberként mutatkozol be.

– Nem. Készpénz nélkül érkeztem, mert Guadalajarából késve érkeztek meg a holmijaim. De úgy döntöttem, hogy nem árulom el, ki vagyok. Meg akartam ismerni a várost, mielőtt mindenki megtudná, mennyit ér a földem.

Amália a tekintetét állta.

– Szóval embereket teszteltem.

„Csak magamat védtem. És megtaláltam az egyetlen embert, aki tisztelettel bánt velem, amikor azt hitte, hogy semmit sem tudok neki adni.”

Mielőtt Amália válaszolhatott volna, Don Laureano megjelent mellettük.

Mosolygott, de a szeme égett.

– Don Julián, micsoda öröm. A lányommal szerettük volna meghívni önt vacsorára.

Julian udvariasan válaszolt.

– Köszönöm. Először is, van egy kis befejezetlen ügyem Miss Salgadoval.

Laureano mosolya megkeményedett.

Amália pedig, anélkül, hogy tudta volna, a fő akadályt jelentette egy olyan férfi számára, aki hozzászokott ahhoz, hogy megszerezze, amit akar.

2. RÉSZ
A következő 3 hétben Amália szabósága teljesen megváltozott.

Julián 18 inget rendelt a művezetőknek, 12 pár munkásnadrágot, valamint több, a Los Laurelesben tárolt öltöny átalakítását. Időben fizetett, és soha nem alkudozott.

Néha ő maga ment el a ruhákért.

– Küldhetnék valakit – mondta neki Amália egy délután.

-Tudott.

– Akkor miért jön?

Julian a pultra tette a kezét.

– Mert itt a kávé jobb ízű, mint nálam.

– Még kávét sem szolgálok fel neki.

– Ezért van még reményem.

Amália felnevetett, amit később megbánt, mert két, az utcán elhaladó nő meghallotta a nevetését.