Laureano lesütötte a tekintetét.
– Mert aztán meghalt. És azt hittem, senki sem fog panaszkodni.
– Azt hitte, egyedülálló nő vagyok, és elveheti a műhelyem.
– Azt hittem, nem fogom tudni megtartani.
Amália derűs megvetéssel nézett rá.
– Ez nem ad választ arra, miért akarta, hogy elhagyjam a várost.
Laureano összeszorította az állkapcsát.
Don Mateo megszólalt.
– Azt hiszem, mindannyian tudjuk, miért.
De Julian, aki az ajtóban maradt, egy lépést tett előre.
– Tőle akarom hallani.
Laureano megfordult.
– Mert tönkretetted a megállapodást.
– Melyik megállapodás?
– A lányom, Beatriz.
Az ajtó kivágódott.
Beatriz Castañeda ott volt, dühtől csillogó szemekkel.
– Elég volt, apa.
Laureano elsápadt.
—Menj haza.
-Nem.
Beatriz bejött és egy levelet hagyott az asztalon.
– Don Mateo, olvasd el ezt.
Üzleti javaslat volt Laureano üzletének és borászatainak a Los Laureleshez való társítása kizárólagos szerződések révén. Az egyik bekezdésben még a „két család egyesülése egy jövőbeni egyesülés révén” is megemlítették.
Julian egy pillanatra lehunyta a szemét.
– A saját lányoddal tárgyaltál?
– Biztosította a jövőjét!
Beatriz keserűen felnevetett.
– A jövőm nem záradék.
Amália figyelte. Addig riválisnak látta, anélkül, hogy ismerte volna.
Beatriz közeledett.
– Nem én terjesztettem ezeket a pletykákat. Ugyanúgy hallottam őket, mint te. Apám hónapok óta mondogatta, hogy Don Julián „alkalmas” lenne. Soha nem kérdezte meg, hogy akarom-e.
Laureano a padlóhoz csapta a botot.
– Mindent megtettem ezért a családért.
– Nem – mondta Beatriz. – Azért tette, mert nem bírja elviselni a gondolatot, hogy bármi is az ő irányításán kívül essen.
Don Mateo összegyűjtötte a dokumentumokat.
—A váltó módosítását jelenteni fogjuk. Valamint a manipulált összeg behajtására tett kísérletet is jelenteni fogjuk.
Laureano egy székbe rogyott, és hirtelen megöregedettnek tűnt.
Amália nem érzett diadalt, csak kimerültséget.
Apja jegyzetfüzetét a mellkasához szorítva hagyta el a bíróságot.
Julian követte őt.
– Amália.
Nem állt meg.
-Most nem.
– Nem akarok Laureanóról beszélni.
– Akkor még kevésbé.
Julian mellette sétált.
– A valódi adósságról szeretnék beszélni.
Megfordult.
– Meg fogom fizetni.
– Nem mondtam nemet.
– És nem kell fizetned érte.
– Én sem ezt mondtam.
Amália gyanakodva nézett rá.
Julian elővett egy borítékot.
–Ez a Los Laureles egyenruháinak fennmaradó része, valamint előleg további 24 darabra. Munka. Nem ajándék.
Kibontotta a borítékot. Pontosan az volt benne, amiben megállapodtak.
– Ezzel kifizethetném a tartozást.
-Igen.
– Szándékosan tette?
–Szükségem van a ruhákra, és neked fizetést kell kapnod a munkádért.
Amália eltette a borítékot.
-Köszönöm.
– Ne köszönd meg, hogy kifizetem, amennyit ér.
Hónapok óta azt hallotta, hogy alkalmazkodnia kell, és ismernie kell a helyét. Julián ezzel szemben úgy beszélt a munkájáról, mintha nem kellene engedély a létezéshez.
Két nappal később Amália kifizette Don Mateónak az igazi tartozást. Visszament a szabóságba, elővette a régi váltót, négy darabra tépte, és újra összevarrta.
A város hamarosan rájött. Akik korábban pletykáltak, lehalkították a hangjukat, amikor Amália elhaladt mellettük.
Rosa Medina egy kosár édes kenyérrel lépett be a műhelybe.
–Mindig mondtam, hogy Laureanónak zavart a lelkiismerete.
Amália ránézett.
– Rosa, egy hete azt mondtad, hogy talán kényelmesebb lenne számomra, ha Guadalajarába mennék.
– Az eleganciával lehet hibázni.
Amália napok óta először nevetett.
A Laureano elleni ügy előrehaladt. Három másik családnak is vissza kellett fizetnie a túlszámlázott pénzt, amikor hasonló dokumentumok kerültek elő. Beatriz tanúskodott ellene, és hetekig apa és lánya nem beszéltek egymással.
És akkor megérkezett az esős évszak.
Egy vihar letépte Laureano fő raktárának tetejének egy részét. Kukoricazsákok, ponyvatekercsek és áruval teli dobozok áztak el.
Rosa hozta a hírt a műhelybe.
– Azt mondják, most már igazán egyedül van.
Amália folytatta az anyag vágását.
– Nemcsak egyedül. Vannak alkalmazottai is.
– Senki sem akar érdemet tulajdonítani neki.
Amália nem válaszolt.
Délután Julian megérkezett, hogy vegyen néhány inget.
– Hallottam Laureanóról.
— Az egész város megtudta.
– Megvehetném tőled a takaró egy részét. Szükségem van rá a mezőgazdasági munkásoknak.
Amália felemelte a tekintetét.
– Akkor vedd meg.
Julian tanulmányozta.
– Azok után, amit tett?
–Megfelelő áron. Egy fillérrel sem többet. Egy fillérrel sem kevesebbet.
-Mert?
Letette az ollót.
„Mert ha most kihasználom a szerencsétlenségét, hogy tönkretegyem, akkor egy másik változatává válok. Igazságot akartam, nem bosszút.”
Julian büszkén mosolygott.
–Egyre kevésbé értem, hogyan tudta ez a város ennyire alábecsülni őt.
– Mert a fej előtti mérőszalagot nézték.
Julian megvette Laureano hasznos áruit.
Nem mentette meg teljesen, de megakadályozta a pusztulást.
Hetekkel később Laureano megjelent a szabóságnál.
Ezúttal levette a kalapját.
Kényelmetlenül nézett ki.
– Azért jöttem, hogy elmondjak neked valamit.
Amália folytatta a varrást.
– Figyelek.
– Csalódást okozhattál volna.
-Igen.
– És nem is tette.
– Nem miattad tettem.
Laureano lesütötte a tekintetét.
-Tudom.
-Elnézést.
Amália letette a tűt.
„Nem tudom elfelejteni, mit tett. És nem fogok úgy tenni, mintha nem lettek volna következmények. De nem akarom minden nap cipelni ezt a terhet. Ez a legközelebbi dolog a megbocsátáshoz, amit felajánlhatok neki.”
Laureano bólintott.
Mielőtt elment volna, megnézte Amália apjának a cégérét.
