1. RÉSZ
Azon a reggelen, amikor egy nyolcéves kisfiú térdre esett a tanya ajtaja előtt, Julián Ortega azt hitte, egy másik fia halálát nézi, nem a sajátját. Odakint a Sierra de Chihuahua hó és csípős szél alatt ébredt. A kisfiú ajka lilás volt, csizmája orránál szétnyílt, és egyik kezét a hasára nyomta.

– Uram… van valami ennivalója?

Julian már éppen be akarta tenni, amikor észrevette, hogy a folyosó vége felé néz. Ott, félig egy oszlop mögött elrejtve, egy fiatal nő állt, túl egyenesen ahhoz képest, hogy alig tudott lábra állni. Átázott szürke kendőt és a hideghez túl vékony ruhát viselt.

— Anyád vagy?

A fiú bólintott

Elena azt mondta, hogy az étel nekem való.

Julian állkapcsa megfeszült.

– Egy gyerek sem eszik itt, miközben az anyja kint fagyoskodik.

Elena megpróbált ellenállni, amikor beengedte.

– Nem azért jöttünk ide, hogy alamizsnát kérjünk.

– Akkor ne nevezd jótékonyságnak. Ülj le.

Három tányért tett az asztalra. Hat év telt el azóta, hogy egyetlen tányér sem jelent meg abban a házban.

Julián 42 éves volt. Felesége, Teresa, és hétéves lánya, Clara, néhány napon belül meghaltak egy járvány során. Azóta gondozta az állatokat, javította a kerítéseket, és minden este bezárta a házat, mintha egy sírboltot zárna le. Clara szobája érintetlen maradt.

Elena Cárdenas, 34 éves. Férje, Mateo, öt hónappal korábban halt meg, amikor egy rönkökkel megrakott szekér felborult egy hegyi úton. Később a Parralban bérelt házuk tulajdonosa néhány hét haladékot adott nekik, és végül kilakoltatta őket. Elena eladott egy komódot, két széket, sőt még Mateo ezüstgyűrűjét is. Azzal a kevéssel, amit összekapart, elindult fiával, Tomással egy város felé, ahol – emlékezett rá – egy távoli unokatestvére élt.

Soha nem kapott választ a küldött levélre.

Majdnem három hete gyalog utaztak, istállókban aludtak és szekereken stoppoltak. Tomás előző nap óta nem evett rendesen. Elena majdnem két napja neki adta a legtöbbet, amit sikerült megszerezniük.

Ezért nem nyúlt Kapunhoz.

Egyedül a gyerek.

Az étel lett volna az egyetlen közös dolog, de egy vihar még aznap délután lezárta az utat. Ami egy éjszakának indult, az három, majd öt nappá vált.

Julian feladta a hálószobáját, és a pajta melletti szobában aludt el. Elena addig tiltakozott, amíg a kimerültség úrrá nem lett rajta. Másnap reggel elkezdte söpörni, mosni, foltozni és rendet rakni.

– Nem kell ezt csinálnod – mondta Julian, miközben látta, hogy a lány egy szakadt inget varr.

-Igen, van nekem

– Nem kérek tőle pénzt egy tetőért.

– És nem tudom, hogyan kapjak valamit anélkül, hogy viszonoznám.

Tomás egy régóta biztonságban nem érzett gyerek gyorsaságával rendezkedett be a ranchon. Mindenhová követte Juliánt, a lovakról, a borjakról kérdezősködve, és arról, hogy miért marad mindig zárva az ajtó a folyosó végén.

Egyik este megkérdezte:

– Mindig egyedül éltél?

Julian letette a kanalat.

– Nem. Volt feleségem. És egy lányom.

—Hol vannak?

— Meghaltak.

Tomás lesütötte a tekintetét.

-Bocsánat.

– Nem tettél semmi rosszat.

Másnap a fiú látta, hogy az ajtó zárva van, és a kilincsre tette a kezét.

– Azzal nem!

Julian hangja olyan hangosan mennydörgött, hogy Thomas sápadtan hátrahőkölt.

Julian három lépéssel érkezett meg, majd lehajolt.

– Bocsásson meg. Az Clara szobája volt.

– Nem tudtam.

– Tudom.

Elena a konyhából figyelte. Felismerte egy olyan férfi arckifejezését, aki éveken át védte a fájdalmát, mintha az is a tulajdona lenne.

Azon az éjszakán, amíg Tomás aludt, a nő a tűz előtt ült.

– Mateo meghalt, miután eltaposták egy szekér. Azóta azon tűnődöm, hogy vajon ragaszkodnom kellett volna-e ahhoz, hogy ne menjen ki aznap.

Julian a parázsra nézett.

–Hat éve azon tűnődöm, mi történt volna, ha hamarabb elviszem Teresát és Clarát az orvoshoz.

Találtál választ?

– Nincs olyan, ami jó lenne az életre.

A hatodik napon kitisztult az ég. Elena még pirkadat előtt összepakolta a holmiját.

– Ma nem kell elmenned – mondta Julian.

– Igen, túl messzire ment.

– Nem nekem.

Óvatosan nézett rá.

– Szeretnék felajánlani valamit, mielőtt felteszem a ládát a kocsira.

De egy ló vágtatott az úton. Egy férfi felugrott a nyeregből, és azt kiabálta, hogy Elena Cárdenast keresi, mert valaki feljelentést tett ellene egy adósság elhagyása miatt… és mert elvett egy gyereket, akit a panaszos szerint nem volt joga elvenni Parraltól.
2. RÉSZ
Elena arca elsápadt. Tomás megszorította a kezét, érezve, hogy valami rossz történt velük.

Az újonnan érkezett Severiano Ponce volt, egy közeli város megbízottjának segédje. Sem bilincset, sem aláírt házkutatási parancsot nem vitt magával, csak egy összehajtott papírlapot és annak az arrogáns magabiztosságát, aki élvezi a rossz hírek közlését.

—A panaszt Don Eusebio Cárdenas nyújtotta be—, elhunyt férje testvére.

Tomás az anyja oldalába kapaszkodott.

– A sógoromnak nincsenek jogai a fiam felett – felelte Elena.

Severiano vállat vont.

– Azt mondja, hogy kifizetetlen számlákat hagyott hátra, és hogy a gyermeknek az apja családjánál kell maradnia, amíg az ügy rendeződik.

Julian kinyújtotta a kezét.

– Hadd lássam a papírt.