– Nem azért jöttem, hogy erőszakkal megállítsalak – mondta Julian, mielőtt leszállt a lováról.
– Akkor gyere vissza.
– Azért jöttem, hogy helyrehozzam a gyávaságomat.
Tomás egyikről a másikra nézett, majd néhány méterrel arrébb sétált a lóval.
Elena keresztbe fonta a karját.
– Nem tartozom neked semmilyen magyarázattal.
– Nem. Tartozom neked eggyel.
Az eső halkan szemerkélni kezdett.
– Amikor megmutattad a levelet, meg akartam kérni, hogy maradj. Annyira szerettem volna, hogy féltem, én is olyan leszek, mint mindazok a férfiak, akik Mateo halála óta próbáltak dönteni helyetted.
– És ezért nem szóltál semmit.
– Ezért mondtam kevesebbet, mint kellett volna.
– Ez is eldönti a dolgokat, Julian.
Bólintott.
-Igen.
Elena összeszorította az ajkait.
–Tudnom kellett, hogy azért maradok, mert van munkám… vagy mert van valami több.
– Van még valami.
Julian folytatta, mielőtt elvesztette a bátorságát.
„Nem akarlak megmenteni. Már jóval azelőtt megmentetted magad, hogy az ajtómhoz értél volna. Csak azt szeretném tudni, van-e bármi esély arra, hogy egy napon maradhass, mert engem választottál.”
– És mi van, ha nemet mondok?
– Segítek neked a kormánykerékkel, elkísérlek, ahová csak akarsz, és többé nem kérlek rá.
Elena mély lélegzetet vett.
–Nem a chihuahuai munkám miatt megyek el. Azért megyek el, mert megszerettem ezt a házat. Mert Tomás megszeretett téged. És mert én… is.
Julian érezte, hogy a mellkasa ellazul, miután évekig szorítást érzett belülről.
-Akkor ne gondold, hogy egyedül vagy ezzel.
Szomorúan felnevetett.
– Nem tudod, hogyan kell a megfelelő időben mondani a dolgokat.
– Hat éve nem gyakoroltam.
– Hát, sokat fogsz gyakorolni.
Azon a reggelen visszatértek a ranchra. Nem tettek túlzó ígéreteket. Elena írt a chihuahuai kereskedőnek, megköszönte az ajánlatot, de önként visszautasította. A választ Mateo jegyzetfüzetével együtt megőrizte bizonyítékként, hogy ezúttal azért marad, mert vannak lehetőségei.
Ennek ellenére az Euszebioszszal való konfliktus még nem ért véget.
Két hónappal később megjelent egy hivatalos idézés. Eusebio egy kis földterületre hivatkozott, amelyet Mateo örökölt az apjától, és azt állította, hogy Elena ellopta a családi dokumentumokat. Tomást már nem próbálhatta megtartani, de anyagilag továbbra is megfojthatta.
Elena úgy döntött, hogy Parralba utazik.
Julian felajánlotta, hogy elkíséri.
– Igen, kísérj el. Nem, beszélj a nevemben.
-Értettem.
A bíró előtt Eusebio két tanút állított elő, akik azt állították, hogy hallották, amint Mateo földet ígért neki egy adósság fejében. Elena kinyitotta a jegyzetfüzetet. Ezután bemutatta a ládája bélése belsejébe varrt számlákat: bérleti díjak, raktári számlák és három, egy munkavezető által aláírt utalvány, amelyek igazolták, hogy Mateo hónapokkal az állítólagos megállapodás után is jövedelmet kapott a földterületről.
A legerősebb bizonyíték egy váratlan személytől származott.
Barragán ügyvéd, Eusebio korábbi ügyvédje, magánál jött. Nem akarta kockáztatni a hírnevét egy olyan ügyfele miatt, aki hazudott neki.
„Don Eusebio biztosított arról, hogy van egy Mateo Cárdenas által aláírt váltó” – jelentette ki. „Soha nem tudta bemutatni. Később arra kért, hogy a levelet hamisítványként kezeljem anélkül, hogy megvizsgálnám.”
Eusébio elsápadt.
A bíró elutasította a keresetet, és figyelmeztetett, hogy a cselekmény lefoglalására irányuló további kísérlethez valódi bizonyítékokra van szükség. Nem történtek teátrális letartóztatások vagy csodálatos büntetések. Csupán nyilvános vereséget szenvedett egy férfi, aki egy özvegyasszony megfélemlítésében reménykedett.
Ahogy távoztak, Eusebio utolérte Elenát.
– Meg fogod bánni, hogy megaláztál.
Megállt.
– Nem. Megaláztad magad, amikor azt hitted, hogy a félelem jogi dokumentum.
Julian nem avatkozott közbe.
Nem volt rá szükség.
Az az út megváltoztatott valamit köztük. Elena már nem az a nő volt, aki remegve várt a folyosó végén, hogy a fia ételt kérjen. Julián pedig már nem az a férfi volt, aki a csendet békének hitte.
Ősszel végre kinyitotta Clara szobájának ajtaját.
Sokáig állt a kilincs előtt.
Elena pár lépésnyire volt.
– Ma nem kell megcsinálnod.
– Igen. Ma, igen.
Bent egy hímzett takaró, az ajtó mögött egy gyerekruha lógott, és egy polcon egy fa ló. Szinte mindent por borított.
Tomás megjelent a folyosón, de nem lépett be.
– Láthatom őt?
Julian nagyot nyelt.
-Igen.
A fiú szokatlan ünnepélyességgel lépett elő. Semmihez sem nyúlt, amíg Julián el nem vette a falovat, és a kezébe nem adta.
– Ő volt a kedvence.
Tamás óvatosan fogta.
– Nem akarom elvenni tőle.
– Nem veszed el tőle.
Elena Julianra nézett. A férfi megértette, hogy ezek a szavak nem csak a gyereknek szóltak.
Napokig takarították a szobát. Néhány ruhát betettek egy bőröndbe, más dolgokat kint hagytak a szabadban, és egy kis íróasztalt helyeztek az ablak mellé, hogy Tomás tanulhasson. A ló visszatért a kandallópárkányra.
Semmit sem töröltek.
Egyszerűen már nem tartották fogva.
Egyik délután, miközben Elena a számlákat nézte, rájött, hogy Julian félretett pénzt a faház felújítására.
„Már nincs rá szükség” – mondta a nő.
-Nem?
– Tomás több időt tölt ebben a házban, mint kint. És én is.
Julian becsukta a könyvet.
– Eszembe jutott valami.
– Ez mindig veszélyes.
– Azt akarom, hogy itt éljenek.
Elena alig mosolygott.
– Alkalmazottként?
-Nem.
-Akkor mondd ki rendesen.
Julian megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Feleségül akarlak venni.
