Ez egy bírósági pecsét nélküli nyilatkozat volt. Eusebio azt állította, hogy Elena megszökött, mivel tartozott lakbérrel, gyermektartásdíjjal és 60 pesóval, amelyeket szerinte Mateo kért a halála előtt. Azt is állította, hogy Tomás veszélyben volt, miközben egy „vagyontalan” nővel utazott.

Elena remegett a dühtől.

– Az a férfi meg akarta tartani azt, amit a kis Mateo hátrahagyott. Szállást ajánlott nekem, ha beleegyezem, hogy fizetés nélkül dolgozom a házában, és ha Tomás a mezőgazdasági munkásaival alszik. Amikor visszautasítottam, azt mondta, hogy végül vissza fogok menni kérni.

Julián felnézett.

– Van bírói végzése?

-Nem.

– Akkor senkit sem vesznek el.

– Ne érts félre, Ortega.

– Már beléptél a birtokomra.

Severiano beleegyezett, hogy visszatér a faluba. Mielőtt elindult volna, fenyegetőzött:

–Eusebio holnap jön egy parrali ügyvéddel.

Azon a délutánon Elena ismét becsukta a csomagtartóját.

– Most már tényleg elmegyek.

– Hogy átadja magát egy férfinak, aki meg akarja ijeszteni?

– Hogy ne keveredjen bele ebbe.

– Már bent is vagyok.

– Mert ételt adott nekünk, nem azért, mert meg kell vívnia a csatáinkat.

Julian hosszan nézte a lányt.

– Nem terveztem, hogy védelmet nyújtok neki.

– És akkor mi van?

-Munka.

Elmagyarázta, hogy szüksége van valakire, aki intézi a házat, a bevásárlást és a ranch pénzügyeit. Van egy faház a karám közelében. Lesz fizetése, fedél a feje felett, és szabadon elmehet, amikor csak akar.

Elena szárazon felnevetett.

– Miután meghallották, hogy értem jönnek?

–Pontosan ezért kell ezt világossá tenni. Ha marad, az nem azért lesz, mert bármivel is tartozik nekem.

Tamás az anyjára nézett.

– Maradni akarok.

Elena egy pillanatra lehunyta a szemét.

– A munka miatt maradok. Ennyi az egész.

– Csak ennyit kínálok.

Másnap Eusebio megérkezett egy Barragán nevű ügyvéd és két férfi kíséretében, akik tanúnak adtak ki magukat.

– Szóval itt voltál.

Elena Tomás elé állt.

– Soha többé ne beszélj úgy velem, mintha hozzád tartoznék.

Eusébio elmosolyodott.

– Mateo adósságokat hagyott maga után. Elvetted a fiút. A családnak joga van közbelépni.

Barragán felmutatott egy dokumentumot.

—Ingatlannal és karbantartással kapcsolatos követelés van.

Julian elolvasta.

– Ez sem parancs.

Elena bement a házba, és egy régi jegyzetfüzettel tért vissza.

– Mateo mindent leírt. Itt van a feltételezett 60 peso kölcsön.

Eusebio abbahagyta a mosolygást.

Kinyitott egy oldalt.

– Azt mondja, hogy Mateo kölcsönadott neked 60 pesót, nem pedig fordítva.

És még több is volt: 3 faszállítmány, amit Eusebio Mateo részesedésének felosztása nélkül gyűjtött össze, és egy két héttel a baleset előtt írt üzenet: „Eusebio ragaszkodik hozzá, hogy aláírjam a telek átvételét. Ne írja alá.”

– Az a jegyzetfüzet semmit sem bizonyít – csattant fel Eusebio.

– Ez elég bizonyíték arra, hogy ne adja ki magát hitelezőnek – mondta Julian.

Eusebio odalépett Elenához.

– Nélkülem nem bírod ki még egy telet.

Nem hátrált meg.

– Ezt már kibírtam.

Eusebio dühösen távozott.

A következő hónapokban senki sem nyújtott be végzést, és senki sem tudta igazolni a tartozást. Elena azonban rájött, hogy rendkívüli érzéke van a számokhoz. Kevesebb mint egy hónap alatt duplikált terhelésekre, felfújt számlákra és egy megállapodásra bukkant, amelynek értelmében Julián két szezonon keresztül többet fizetett, mint más ranchok.

– Látták az arcát – mondta.

– Nem ez lenne az első alkalom.

– Nos, ez lesz az utolsó.

A beszállító Elena látogatása után korrigálta az árakat.

Tomás is megváltozott. Először Don Juliánnak szólította a farmert. Aztán csak Juliánnak. Egy nap, miközben egy kerítést javítottak, bevallotta:

– Néha már apám hangjára sem emlékszem.

Julian letette a csipeszt.

– Ez nem jelenti azt, hogy elveszíted.

–Szeretek itt lenni. Olyan érzés, mintha változtatnék a dolgokon.

„A szív nem szék, Tomás. Nem kell kirúgnod valakit, hogy helyet csinálj.”

– Van hely Clara számára is?

Juliannak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

–Igen. Clara is illik a képbe.

Röviddel ezután levél érkezett Elenának. Egy chihuahuai kereskedő felajánlotta neki, hogy felveszi őt könyvelőnek, jó fizetéssel és lakhatással.

Azon az estén megmutatta Juliannak.

„Ez egy jó lehetőség” – mondta.

-Igen.

– Meg kellene fontolnia.

Elena várt még egy kicsit.

Nem érkezett meg.

Másnap reggel Julian nyitva találta a faházat, Elena ládáját az asztalon, Tomas ágyát pedig üresen.

Mateo jegyzetfüzetének tetején egy cetli állt:

„Elmegyek, mielőtt összekeverném a hálát valamivel, ami talán soha nem is létezett.”
3. RÉSZ
Julián háromszor is elolvasta a mondatot. Először hitetlenkedve, másodszor félelemmel, harmadszorra pedig fájdalmas tisztasággal: annyira tiszteletben tartotta Elena szabadságát, hogy végül addig rejtette el az érzéseit, amíg el nem hitette vele, hogy semmit sem érez.

A karám felé rohant.

A nagy ló nem volt ott. A könnyű szekér sem.

A hó már elolvadt a főutakról, de hajnalra ónos eső esett. Julian felnyergelt egy másik lovat, és követte a nyomokat.

Kevesebb mint 4 kilométerrel arrébb érte utol, ahol az út egy megduzzadt patak felé lejtett. Elena megállította a szekeret, mert az egyik kerék a sárba süllyedt. Tomás fogta a gyeplőt, miközben Elena egy ággal megpróbálta kiszabadítani a tengelyt.

Amikor meglátta, Elena megmerevedett.