1. RÉSZ
A nő Julián Ortega mellkasára szegezte a revolvert, miközben lánya remegett az esőben, mögöttük pedig három lovas bukkant fel az úton a villámok között.

Julián egy gyengéd rántással megállította Sargentót. A ló felhorkant, patái a Durango-hegység vörös iszapjába süllyedtek. Négy kilométerre voltak a Los Encinos tanyától, és Julián szinte az egész napot a kerítések ellenőrzésével töltötte, miután a vihar több oszlopot is ledöntött. Nem számított rá, hogy bárkit is talál azon a mellékúton, pláne egy átázott, felfegyverzett nőt, akinek egy körülbelül hatéves kislány kapaszkodott a derekába.

Néhány méterrel arrébb egy régi kisteherautó dőlt oldalra egy árok mellett. Lejött a hátsó kereke.

– Ne gyere közelebb.

A nő hangja remegett, de a fegyver mozdulatlan maradt.

Julian felemelte a kezét.

– Nem áll szándékomban bántani őket.

– Szállj le a lóról és menj el.

– Ezzel a viharral gyalog sehova sem fognak jutni.

A lány köhögött. Száraz köhögés volt, amitől a nő alig egy másodpercre lesütötte a szemét.

Julian felismerte ezt a félelmet. Látta már sarokba szorított állatokban és férfiakban, akik tudták, hogy valami rossz fog történni. De a lányban kimerültség volt. Olyan valaki félelme volt ez, aki túl sokáig futott.

– A közelben van a tanyám – mondta. – Ott töltheted az éjszakát.

– Nincs szükségünk segítségre.

– Talán te nem. Ő igen.

– Renátának hívnak – mormolta a lány.

– Renata, ne beszélj idegenekkel – mondta a nő.

Julian levette az esőkabátját, és egy sziklán hagyta.

– Tedd a lányra! Nem mozdulok!

A nő habozott, majd fogta az esőkabátot és betakarta Renatát.

– Én Marianna vagyok.

—Julian.

Paták dobogása hallatszott a főút felől.

Marianna mozdulatlan maradt.

Három lóháton vonuló férfi bukkant elő a vízfüggönyön keresztül. Az egyikük fekete kalapot viselt.

Mariana megragadta Renata kezét.

– Mennünk kell.

— Ismered őket?

– Tegnap óta követnek minket.

-Mert?

Mariana összeszorította az állkapcsát.

– Mert szeretik a lányomat.

Julian leszállt az őrmester székéről.

– Tedd be a lányt.

-Nem.

—Később újra regisztrálhatsz. Most töltsd fel.

Egy villámcsapás világította meg az ösvényt. A lovasok most már sokkal közelebb voltak.

Mariana felkapta Renatát és leültette a szék elé. Julián mögé ült és kinyújtotta a kezét.

„Van egy ösvény a fenyőfák között. Arra nem tudnak gyorsan bejutni.”

Marianna egyetértett.

Mariana egy kis hátizsákkal és egy sáros gyerektáskával utazott. Nem volt elég bőrönd vagy poggyász a tervezett útra. Julián egy friss horzsolást is észrevett a csuklóján és a szeme alatti kopásnyomokat. Ez nem egy szerencsétlen meghibásodás volt. Egy rosszul sikerült szivárgás.

Őrmester előrelépett a keskeny ösvényen, miközben ágak csapódtak a vállához. Kiáltások hallatszottak mögötte, de a vihar gyorsan elnyelte őket.

Majdnem egy óra múlva megérkeztek Los Encinosba.

A tanyán volt egy kőház, egy pajta, karámok és egy régi víztorony. Julián Renatát a házhoz vitte. Mariana követte anélkül, hogy eltette volna a revolverét.

– Most már leteheted – mondta.

– Nem bízom meg könnyen.

– Ezt már észrevettem.

Julian meggyújtotta a kandallót. Renata egy takaróba burkolózott, miközben Julian vizet melegített. Aztán meglátta a Mariana nyakában lógó medált.

Ezüstből készült. Közepébe egy körbe vésett fekete ló volt.

– Honnan szedte ezt?

Mariana megérintette a medált.

– A férjemé volt.

– Ez a szimbólum a Fekete Lovakhoz tartozik.

A Fekete Lovak évek óta raboltak ki szállítmányozókat, zsaroltak farmokat, és látszólag legális vállalkozásokon keresztül mozgattak pénzt több településen.

– A férje is velük volt?

Marianna szeme megtelt könnyel.

– Nem úgy, ahogy gondolod.

Egy lövés betörte az ablaküveget.

Renáta felsikoltott.

Julián lekapcsolta a lámpát, és levette a puskát a polcról. Mariana leguggolt a lánya mellé, és felvette a revolvert.

Egy újabb lövés a falnak fúródott.

Aztán egy hang hasított át az esőn.

– Mariana Salgado! Add át a lányt, és indulunk!

Mariana arca teljesen kifehéredett.

– Ki az? – kérdezte Julian.

– A férfi, aki megölte a férjemet.

Kint egy fekete kalapos sziluett közeledett a kerítéshez.

– Van 2 perced!

Julián közeledett.

– Mondd el az egész igazságot.

Mariana Renatára nézett.

– Ha az az ember bejön, nem pénzért jön.

—Akkor miért?

Mariana megszorította a medált.

– Mert azt hiszi, hogy a lányom tudja, hol vannak a bizonyítékok, amelyek elpusztíthatják őt.

Julian rájött, hogy nem két idegent mentett ki a viharból.

Háborút hozott a saját hazájába.

2. RÉSZ
Julián a falhoz nyomta magát, és bekukucskált egy résen. Négy férfi volt a ház körül, nem három. A fekete kalapos Gael Rocha volt, a Los Caballos Negros vezetője. Julián évekkel korábban látta egy állatvásáron, ahogy üzletemberek és tisztviselők között mosolyog, mintha tiszteletreméltó ember lenne.

Mariana letérdelt Renata elé.

Figyelj rám. Ne hagyj el!

A lány sírás nélkül bólintott.

Julian behúzta a függönyöket.

– Nos hát, mesélj el mindent.

Marianna mély lélegzetet vett.

– A férjem neve Tomás Salgado volt. Mindenki azt hitte, hogy Gaelnek dolgozik. És igen, megbízásokat adott neki, könyvelte, regisztrálta a rendszámokat, a mozgásokat, a kifizetéseket… de titokban információkat adott át az államügyészség egyik parancsnokának.

– Behatoló volt?