Gael követte a tekintetét, és elmosolyodott.

– Milyen figyelmes volt Tamás.

Mariana elsápadt.

– Itt volt.

Julian ránézett.

-Amikor?

– Hónapokkal ezelőtt. Azt mondta, hogy lovat jön venni. Későn jött vissza, és elmondta, hogy talált egy helyet, ahol senki sem fogja keresni a holmiját.

Julian emlékezett egy sovány férfira, aki Los Encinosban járt, és egy kancáról érdeklődött. Alig beszéltek. Sosem tudta meg, ki ő.

Gael a dobozra mutatott.

– Nyisd ki a medált.

-Nem.

– Akkor elveszem a kulcsot a kezedből.

Messziről motorhang hallatszott.

Gael kinézett.

– Mit csináltál?

Julian alig mosolygott.

– A rádió működött.

Gael a fegyvere tusával lecsapott az adóvevőre.

– Még fel kell mászniuk ide.

Kint az egyik embere kiáltotta.

– Gael! Járőrök közelednek az északi úton!

Gael káromkodott.

—Megköszöntem.

Egy másik férfi megragadta Marianát a karjánál fogva.

Renáta felsikoltott.

Julian rávetette magát. A puska a földre hullott. Gael a mennyezet felé lőtt, és a fészer megtelt porral és szilánkokkal.

Mariana egy tartály mögé tolta Renatát.

– Ne menj ki!

Julián küzdött a férfival az ajtónál. Megütötték a vállán, és sikerült a falhoz lökniük.

Gael megragadta Marianát a kabátjánál fogva.

—A kulcs.

-Soha.

– A férjed azért halt meg, mert makacs volt.

Mariana megvetően nézett rá.

Gael felemelte a kezét.

Renata előjött a rejtekhelyéről.

– Hagyd őt békén!

Gael megfordult.

Az a pillanat elég volt.

Julián oldalról támadt Gaelre. Mindketten a sárba estek a fészer előtt. A puska messze hevert. Gael fiatalabb volt, de Julián egész életét nagy állatokkal, kerítésekkel és zsákokkal töltötte. Kibírta az ütést, megragadta Gael karját, és a földhöz szegezte.

–Vége van.

– Nem tudod, kivel szórakozol.

– Igen, az.

A szirénák már közel voltak.

Az egyik férfi megpróbált az erdőbe menekülni, de két állami ügynökkel találkozott, akik a szakadékba másztak. Egy másik, amikor meglátta a fényeket, elejtette a fegyverét.

Gael felhagyott az ellenállással.

Mariana randizott Renatával.

Egy állami rendőrparancsnok közeledett több tiszttel.

– Ki kért támogatást?

– Én – mondta Julian.

Marianna egy lépést tett előre.

– És bizonyítékaim vannak Gael Rocha ellen.

A parancsnok a medálra nézett.

– Akkor senki ne nyúljon ahhoz a dobozhoz, amíg az ügyészség meg nem érkezik.

Gaelt az embereivel együtt megbilincselték. Mielőtt beszállt volna a járőrkocsiba, Marianára nézett.

– Azt hiszed, végem van ezzel?

– Akkor ér véget, amikor mindent leírnak, és már nem lehet kitörölni.

Hajnalhasadáskor megérkeztek a rendvédelmi szervek és egy szakértő. Lefényképezték a csillag alá ágyazott dobozt, és a kulcs segítségével a medálhoz nyúltak.

Belül egy lezárt tok volt.

Nem pénz volt.

Három pendrive volt ott, bankszámlakivonatok másolatai, raktárak fényképei, névlisták, szállítási dátumok, valamint olyan dokumentumok, amelyek a bandát fedőcégekhez kötötték. Volt ott egy magnó is.

Amikor bekapcsolták, Gael hangja betöltötte a fülkét. Pontos utasításokat adott egy emberrablásról, megemlítve a mennyiségeket, a helyszíneket és egy férfi nevét, aki később holtan találták.

Mariana befogta a száját.

– Tomásnak sikerült.

A szakértő ezután elővett egy műanyag borítékot.

Az előlapon ez állt: „Renatának”.

Mariana sírva fakadt, mielőtt kinyitotta volna.

Tomás elmagyarázta, hogy a lánya talán úgy nő fel, hogy szörnyű dolgokat fog hallani róla. Könyörgött neki, hogy soha ne higgye el, hogy elhagyta. Beleegyezett az együttműködésbe a hatóságokkal, mert nem akarta, hogy Renata megtanuljon félelemben élni. Legnagyobb álma az volt, hogy egy olyan házban nőjön fel, ahol anélkül alhat, hogy kintről motorok zúgását hallaná, és ahol az anyjának nem kell minden zárat kétszer ellenőriznie.

Renáta csendben hallgatott.

– Tudta apa, hogy meg fog halni?

Mariana térdelt le elé.

– Tudtam, hogy valami veszélyeset csinálok.

– Értünk tette?

– Számunkra és sok olyan ember számára, akikkel soha nem találkozott.

Renáta megölelte.

Julian elment, hogy helyet adjon nekik.

A vihar elvonult. A kék ég foltjai kezdtek megjelenni a hegyek felett. Sargento a karámnál állt, sárral borítva, és békésen evett.

Marianna később kijött.

– Az ügyészség bevisz minket kihallgatásra. A nővérem kórházban van. Utána nem tudom, mit fogunk csinálni.

– Először tedd meg a kijelentéseidet. Aztán gondolj át minden mást.

– Mindig ilyen könnyű neked?

– Nem. De megtanultam, hogy egyszerre csak egy törött kerítést javítsak meg.

Marianna elmosolyodott.

– Tegnap este azt hittem, meghalok.

-Én is.

– És mégis maradt.

Julian a ház felé nézett.

– Három évvel ezelőtt a feleségem, Lucia, autóbalesetben meghalt. Túl későn érkeztem a kórházba. Azóta itt dolgozom, vacsorázom és alszom. Ezt a helyet olyan házzá alakítottam, ahová senki sem lép be, így soha többé nem veszítek el senkit.

Mariana Renatát figyelte, aki egy ügynökkel beszélgetett.

— Nem működött.

-Nem.

– Megérkeztünk.

—Egy revolverrel együtt.

Mariana röviden felnevetett.

A nyomozás hónapokig tartott.

Tomás vallomása számos eljárás megindításához és a Los Caballos Negros további tagjainak letartóztatásához vezetett. Gaelt emberöléssel, emberrablással, zsarolással és bűnszövetkezettel vádolták. Mariana húga lassan felépült.

Amíg a nyomozás folyt, Mariana és Renata védelem alatt maradtak. Renata folyamatosan Sargentoról és „a túl sok fahéjjal csokoládét készítő férfiról” kérdezősködött.

Julian úgy tett, mintha megnevettette volna.

Az igazság az volt, hogy Los Encinos ismét hatalmasnak tűnt, mióta elmentek.