1. RÉSZ
A lány 7 másodpercre elállt a légzése közvetlenül a hacienda kapuja előtt, 14 éves bátyja pedig térdre esett, és olyan kétségbeesetten ütötte a kaput, hogy felhasadt a bőre az ujjpercein.

— Szívességemre! ¡Alguien ayúdeme! ¡Mi hermana se está apagando!

Gael Mendoza egyik kezével a régi kerekesszéket, a másikkal pedig a négyéves, szürkés arcú Almát igazgatta. Hajnal óta gyalogoltak Jalisco száraz útjain, olyan tanyákon kopogtatva, ahol senki sem akart egy beteg gyermeket cipelő tinédzsert felvenni.

Az El Encino ranch volt az utolsó esélyük.

A másik oldalon Don Leandro Cárdenas, a földek tulajdonosa jelent meg, egy 67 éves, széles vállú férfi, akinek tekintetét évtizedekig tartó hallgatás megkeményítette.

– Ez magánterület. Mit akarsz?

Gael befejezte a gorra rotációt.

– Dolgozom. Tudom, hogyan kell karámokat takarítani, kerítéseket javítani, teheneket fejni és növényeket ültetni. Nem kérek alamizsnát. Csak a nővérem gyógyszerét kell kifizetnem.

Leandro mozdulatlan maradt

Ez a mondat úgy vágott neki, mint egy kő a mellkasában.

Több mint 40 évvel ezelőtt, ugyanott, valaki más kért segítséget gyógyszervásárláshoz. És ő, fiatalon, büszkén és dühösen, becsukta az ajtót.

– Nincs szükségem több emberre – felelte hidegen. – Menjetek el, mielőtt besötétedik.

Gael lehajtotta a fejét.

Nincs megjegyzés

Alma székét az ösvény felé tolta.

– Ne félj – suttogta. – Anya megígértette velem, hogy soha nem hagylak egyedül.

Alma felsírt ajkakkal nézett rá.

– Mi van, ha nincs másik ház?

Gael tragó nyál

– Aztán egy fa alatt aludtunk. Együtt.

Leandro Alcanzó és Escuchar.

Ránézett a mögötte álló hatalmas házra, amely évtizedek óta üresen állt. A zárt szobákra gondolt, az étkezőre, ahol csak egyetlen széket használt, egy második emeleti ajtóra, amelyhez soha senki nem nyúlt.

– Fiatalember!

Írul beszélünk

Leandro megnyitotta a portónt.

– Van egy szoba az istálló mellett. Ott töltheted az éjszakát. Ennyi az egész.

Gael gyanakodva nézett rá.

– Miért gondoltad meg magad?

Leandro túl sokáig várt a válasszal.

– Mert nem leszek felelős egy újabb halálesetért ennél a bejáratnál.

Ez a mondat nyugtalanította Gaelt, de Alma ismét elakadt a lélegzete, és nem volt idő kérdésekre.

A szoba kicsi volt, de volt benne egy tiszta priccs, egy takaró és egy fatüzelésű kályha. Leandro babot, tortillát, tejet és egy kancsó vizet kért.

Mielőtt elment, a főépületre mutatott.

– Sétálhatsz az udvaron. De ne menj fel a második emeletre. És ne érj a folyosó végén lévő faajtóhoz.

Gael felnézett.

—Mit tudsz?

— Valami, ami nem fog egy szinttel feljebb emelni.

Másnap reggel Leandro hat óra előtt kiment, és az udvart felsöpörve, a tűzifát elrendezve találta, Gaelt pedig egy karámban, amint egy újszülött kanca mellett térdel, akit az anyja elutasított.

Az állat legyengült. A munkások már elveszettnek nyilvánították.

Gael rögtönzött egy cumisüveget egy tiszta cumisüvegből és egy darab rongyból.

– Gyerünk, kicsim. Ha Alma minden nap harcol, te is tudsz.

A kanca inni kezdett.

Leandro éles fájdalmat érzett.

– Ki tanította ezt meg neked?

Gael megdöbbent.

– Senki. Amikor beteg embert gondozol, megtanulod, hogy ne add fel olyan könnyen.

Leandro az ablak felé nézett, ahol Alma aludt.

– Ha a kanca él, a tiéd lesz.

Gael hetek óta először mosolygott.

A pajta árnyékából egy másik személy figyelte az eseményeket.

Esteban Cárdenas, Leandro unokaöccse, aki 16 évig volt a hagyaték kezelője, összevonta a szemöldökét.

Egész életében azt feltételezte, hogy mivel Leandro soha nem nősült meg, és nem is voltak ismert gyermekei, El Encino végül az övé lesz.

És most a nagybátyja úgy nézett arra az árvára, ahogy még soha ezelőtt nem nézett rá.

Ugyanazon a déli napon megérkezett Doña Jacinta Ruiz, az asszony, aki segített Alma születésében, és aki szüleik halála óta védelmezte a testvéreket.

Ahogy átölelte a lányt, egy ezüst medál bukkant elő a ruhája alól.

Jácinta elsápadt.

Egy ötszirmú virág volt, amit középen egy apró vonal választott el.

Ugyanaz a darab, amit 44 évvel korábban láttam egy Teresa Salgado nevű fiatal nő nyakában lógni a halála éjszakáján.

„Alma” – suttogta –, „ki adta ezt neked?”

– Anyámé volt.

Jacinta érezte, hogy a lábai elengedik.

A kert túloldalán Esteban látta a reakcióját.

És megértette, hogy az a medál elpusztíthat mindent, aminek az örökségére 16 éve várt.

2. RÉSZ
A hatodik napon Alma lila ajkakkal és remegő mellkassal ébredt, mintha minden lélegzetet erőltetni kellene.

Gael a főházhoz rohant.

– Don Leandro! Nem kap levegőt!

Leandro anélkül távozott, hogy befejezte volna az ingének begombolását. Amikor meglátta a lányt, elsápadt.

– Milyen gyógyszert szed?

—Szívre való szirup. 9 napja elfogyott.

Leandro Esteban felé fordult.

–Szállj be a teherautóba. Menj Tepatitlánba. Hozd magaddal a San Rafael klinikán dolgozó kardiológust, és vedd meg, amit kér. Mindent.

Esteban kinyitotta a szemét.

– Haver, az a konzultáció egy vagyonba kerül.

– Megkérdeztem, mennyibe kerül, vagy azt mondtam, hogy menj el?

Esteban összeszorította az állkapcsát és elment.

Amíg vártak, Leandro Alma mellett maradt, és nedves rongyokat tett a homlokára.

Gael őt figyelte.

– Majd én fizetek érte.

-Nem.

– Igen. Még ha évekbe is telik.