Voltak ott a régi klinikáról származó, a halála hetére datált számlák is, valamint egy feljegyzés a paptól a titkos keresztelőről.

Leandro nem vette le a szemét Estebanról.

– Nem tudtad, hogy ezek a dokumentumok elegendőek-e vagy sem. Csak azt tudtad, hogy megváltoztathatják a döntéseimet. És megpróbáltad megsemmisíteni őket.

– Tizenhat évig dolgoztam ennél a birtoknál.

– És 16 évig fizettek neked.

– Felemeltem, amikor te még ki sem akartál jönni a szobádból!

– Ez is igaz – ismerte el Leandro. – És ezért szándékoztam mindig is bőkezű részt hagyni neked. De te örök adósságnak nézted a hálámat.

Esteban Gaelre mutatott.

– És mit tett? Szomorúan érkezett?

Gael ökölbe szorította a kezét.

Leandro válaszolt, mielőtt a fiú megszólalhatott volna.

„Készen érkezett, hogy orvosi munkát végezzen. Megmentett egy kancacsikót, akit mindenki halottnak hitt. Anélkül állt fel a munkásaim előtt, hogy bárki is mondta volna neki. És még akkor is, amikor tudta, hogy én fogom fizetni a nővére műtétjét, ragaszkodott hozzá, hogy minden fillért visszafizessen. Nem kell vért cserélnem valakivel ahhoz, hogy felismerjem a jellemét.”

Esteban keserűen felnevetett.

– Szóval már döntöttél.

– Igen. Úgy döntöttem, hogy ma távozik az adminisztrációból.

Az unokaöcs mozdulatlan maradt.

– Kirúgsz miattuk?

– Azért mész el, amit tettél.

Leandro átnyújtott neki egy mappát.

Voltak bankszámlakivonatok, lejárt fizetések és több felfújt szarvasmarha-vásárlás is. A plébánián történt incidens utáni pénzügyek áttekintése során a könyvelő felfedezte, hogy Esteban legalább három éve kisebb összegeket utalt át egy üzleti partnerhez kapcsolódó beszállítókon keresztül.

Esteban elvesztette a színét.

– Ez nem bizonyítja, hogy én…

– Ne fejezd be azt a mondatot – mondta Leandro. – Nem akarok még egy hazugságot hallani.

Gael most először értette meg, hogy Esteban kapzsisága nem az érkezésével született. Egyszerűen csak lelepleződött.

Leandro akkor még nem rendelte el a letartóztatását. A közjegyző elmagyarázta, hogy a szabálytalanságokat dokumentálni fogják, és szükség esetén jogi úton is fellépnek ellenük. Leandro nem volt hajlandó látványossá tenni az ebédlőt.

– Pakold össze a holmidat, és indulj el még ma! A többit majd elintézed, ahogy lennie kell, dokumentumokkal, ügyvédekkel, bosszú nélkül.

Esteban gyűlölködve meredt Gaelre, de a tinédzser nem válaszolt.

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Leandro mintha azonnal megöregedni látszott volna.

Aztán elővette Teréz levelét.

– Gael, gyere velem!

Elsétáltak a kertben álló öreg narancsfához. Alma ott volt Jacintával, leült a székébe, és morzsákkal etette a madarakat.

Leandro leült a két testvér elé.

– El kell mondanom neked valamit, ami meg fogja változtatni a családodról alkotott képedet.

Gael izgatottan várja.

– Van köze ehhez az apámhoz?

– Apáddal, a nagymamáddal és velem.

Mindent elmagyarázott nekik.

Nem szépítette el a bűntudatát.

Azt mondta, szerette Teresát. Hogy elhitte a hazugságot. Hogy amikor a családja pénzt kért tőle orvosra, büszkeségből becsukta a kaput. Hogy Teresa meghalt. Hogy soha nem tudta meg, hogy egy lánya maradt hátra.

Aztán elmagyarázta az egész láncolatot: Teresától született Elena; Elena a farmon kívül nőtt fel; Elenától született Mateo; Mateo Gael és Alma apja volt.

Alma összevonta a szemöldökét.

-Szóval családtag vagytok.

Leandro könnyein keresztül mosolygott.

– Igen. Én vagyok a dédnagyapja.

Gael nem reagált azonnal.

A földre nézett.

Két évig abban a bizonyosságban élt, hogy senki sem fog jönni megmenteni őket. Megtanult éberen aludni, pénzt számolni, és hazudni Almának azzal, hogy már evett, hogy otthagyhassa neki az utolsó tortillát.

A család szó nem tűnt számára menedéknek.

Úgy hangzott, mintha vesztes lett volna.

„És mit akar most tőlünk?” – kérdezte.

– Semmi olyat, amit ne akarnának nekem adni.

– Azt akarod, hogy egyszerűen csak nagypapának hívjuk?

-Nem.

Leandro mély lélegzetet vett.

„Ki akarok érdemelni egy helyet az életében. Nem törölhetem el, amit tettem. Azt sem tehetem, hogy egész idő alatt jó ember voltam. De én eldönthetem, mit kezdek a hátralévő időmmel.”

Gael felnézett.

– Mi van, ha nem bízom benne?

– Akkor várj. Még itt vagyok.

– Mi van, ha sosem bízom meg?

Leandro nyelt egyet.

– Akkor továbbra is segíteni fogok nekik anélkül, hogy cserébe szeretetet kérnék.

Ez a válasz összetört valamit a fiúban.

Nem ölelte meg.

Még nem.

De most először abbahagyta, hogy főnöknek szólítsa.

– Rendben, Don Leandro.

Az öregember elmosolyodott.

Ez nem volt elég.

Számára ez mindent jelentett.

A következő hónapok megváltoztatták El Encinót.

Gael egy nyílt program keretében tért vissza a középiskolába, és iskola után egyedül dolgozott. Leandro ragaszkodott ahhoz, hogy a tanulás is munka.

Alma időben megkapta a gyógyszereit. A kardiológus többször is megvizsgálta, és amikor elérkezett az idő, megműtötték Guadalajarában.

A műtét előtti este Gael az ágya mellett ült.

Alma megfogta a kezét.

– Anya azt mondta, vigyázzak rám.

– És én majd gondoskodom rólad.

– De már nem vagy egyedül.

Gael hallgatott.

Az üveg túloldalán Leandro úgy tett, mintha nem hallotta volna.

A műtét jól sikerült.

A felépülés lassú volt. Senki sem ígért csodákat.

Almának rehabilitációra, testmozgásra és hónapokig tartó erőfeszítésre volt szüksége. A lábaiban jelentkező utóhatások nem múltak el azonnal. Először rácsokkal sikerült megtámasztania magát. Aztán egy járókerettel.