Leandro lesütötte a tekintetét.

– Vannak olyan adósságok, amelyeket nem lehet pénzzel kifizetni.

A kardiológus késő délután érkezett. Megvizsgálta Almát, vizsgálatokat rendelt el, és elmagyarázta, hogy veleszületett rendellenessége van. A kezelés stabilizálhatja az állapotát, de a jövőben műtétre lesz szüksége Guadalajarában.

Gael az egyetlen dolgot kérdezte, ami számított neki.

– Lehet jól élni, amíg el nem érkezik az a pillanat?

– Ha nem szenved kezelés hiányát, akkor igen.

– Akkor semmiben sem fog hiányt szenvedni.

Leandro közbelépett.

—A műtét is fedezve van.

Gael felállt.

– Ezt nem tudom elfogadni.

– Nem veszem el a történetedet. Kijavítok valamit, amit 44 évvel ezelőtt kellett volna.

A tinédzser megdermedt.

De Leandro addigra már kiment a szobából.

Azon az éjszakán Jacinta egyedül találta egy tölgyfa alatt ülve.

– Nem rejtőzködhetsz tovább, Don Leandro.

Nem színlelt tudatlanságot.

— Mit láttál?

Jacinta elővett a táskájából egy medált, amely majdnem ugyanolyan volt, mint Almáé.

– Teresa Salgado adta ezt nekem, mielőtt meghalt.

Leandro elejtette a kezében lévő poharat.

44 éven át azt hitte, hogy Teresa, a fiatal varrónő, akit titokban szeretett, elárulta egy másik férfival. Ezt a történetet a saját családja mesélte el neki, akik szégyenletesnek tartották, hogy a Cárdenas-örökös egy szegény nőt akar feleségül venni.

Jácinta lassan beszélt.

– Teresa soha nem csalta meg. Várandós volt a gyerekeddel.

Leandro elvesztette a hangját.

-Nem.

–Igen. Amikor megbetegedett, a családja pénzt kért tőle az orvosra. Te visszautasítottad őket, mert elhitted a hazugságot. Teresa 3 nappal később meghalt.

Leandro eltakarta az arcát.

– Megöltem őt.

„Kegyetlen döntést hoztál. De a legfontosabb dolog még mindig ismeretlen. Mielőtt meghalt, Teresa szült egy kislányt. Segítettem neki. Elenának hívták. Egy másik településen élő családhoz adták a védelmére.”

Jácint mély levegőt vett.

—Elenának később született egy fia, Mateo Mendoza.

Leandro felemelte a fejét.

Mateo Gael és Alma elhunyt apja volt.

Az öregember remegni kezdett.

– Szóval ők…

– Ők az dédunokái.

Leandro anélkül sírt, hogy megpróbálta volna leplezni.

Másnap Jacinta elvitte őt egy régi plébániára San Miguel el Alto-ban. A pap keresztelési anyakönyvi kivonatot vezetett Elena Salgado, Teresa lánya számára, akinek az apja ismeretlen volt. Volt egy levél is, amelyet Jacinta őrzött meg, és amelyet Teresa néhány órával a halála előtt írt.

Leandro hitelesített másolatot kért a regisztrációról, és a levelet az ingébe tette.

Nem tudtam, hogy Esteban követte őket.

A plébánia udvaráról eleget hallott.

Esteban úgy érezte, eltűnik a talaj a csizmája alatt. Emlékezett azokra az időkre, amikor Leandro azt mondta, hogy a birtokot az örökli, aki tudja, hogyan kell gondoskodni róla, és megértette, hogy soha nem történt hivatalos ígéret a javára. A feltételezett öröksége csupán egy elvárás volt, amit ő maga bizonyossággá tett.

Azon a reggelen egyedül tért vissza.

Feltörte az archívum ablakát, kitépte az eredeti lapot, és megpróbálta elégetni a kápolna mögött.

De a pap már átadta a hitelesített másolatot Leandronak.

Másnap reggel Esteban Gaelt a karámban találta a kancacsikóval, aki már fel tudott állni.

– A te érdekedben áll, hogy elmenj – mondta neki.

Gael kiegyenesedett.

– Ez fenyegetés?

–Ez egy tanács. A nagybátyám össze van zavarodva. Akkor érkeztél, amikor még sebezhető volt.

–Azért jöttünk, mert a nővéremnek gyógyszerre volt szüksége.

– És végül akarják majd a birtokot.

Gael egy lépést tett felé.

– Dolgozni jöttem ide. Ha azt hiszed, hogy mindenki pénzért csinálja a dolgokat, az a te bajod.

Esteban elvesztette az irányítást.

– Te itt senki vagy!

– Talán – felelte Gael. – De nem kell papírokat lopnom ahhoz, hogy valahová tartozzak.

Esteban elsápadt.

Mögöttük Leandro jelent meg, egyik kezében a hitelesített másolattal, a másikban Teresa levelével.

– Én sem mondtam neked semmit a dossziéról, Esteban.

A menedzser kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.

Leandro szomorúsággal nézett rá, amely keményebb volt, mint bármilyen sikoly.

– Gyere be. Ma megtudjuk, meddig voltál hajlandó elmenni egy olyan örökségért, ami soha nem volt a tiéd.

3. RÉSZ
Esteban kétségbeesett arckifejezéssel lépett be az ebédlőbe. Jacinta már ott volt. Valamint a San Miguel-i pap és a Tepatitlán-i közjegyző, akiket Leandro aznap reggel felhívott.

Gael az ajtóban maradt.

– Nem kell itt lennem – mondta.

Leandro ránézett.

– Igen, így van. Ez már jóval a születésed előtt elkezdődött, de most már hozzád is tartozik.

Esteban ököllel az asztalra csapott.

–Ez nevetséges! Egy 44 évvel ezelőtti történet, két medál és egy apa vezetékneve nélküli keresztség nem teszi ezeket a fiúkat semmivel sem rendelkezővé.

– Senki sem mondta, hogy tulajdonosok – válaszolta a közjegyző. – Rokonsági viszonyról és esetleges öröklési döntésekről beszélünk. Ezek különböző dolgok.

A jogi pontosság még idegesebbé tette Estebant.

Jacinta letette a két medált az asztalra.

Aztán kinyitotta Teréz levelét.

Nem volt kényelmes vallomás, és nem is tökéletes magyarázat. Remegő kézírással írt búcsúlevél volt. Teresa azt kérte, hogy lánya távol nőjön fel a Cárdenák megvetésétől, és ha Leandro valaha is kiderül az igazság, tudja meg, hogy soha nem árulta el.