1. RÉSZ
– Ha beleegyezel, hogy gyermeket szülsz nekem, utána elmehetsz, és soha többé nem láthatsz.

A mondat Emilia Cárdenas szájából jött ki, mielőtt a férfi megállíthatta volna, és az idegen, aki egy kancsó vizet tartott a kezében a La Esperanza tanya kapujánál, mozdulatlanul állt.

1994 szeptembere volt, Jalisco állam Lagos de Moreno külvárosában. Emilia 35 éves volt, 200 hektár legelővel, 70 szarvasmarhával, egy végtelen folyosókkal rendelkező házzal és egy olyan magányossággal, amelyről a városban senki sem akart szót ejteni.

A szülei néhány év különbséggel haltak meg. Azóta Emilia határozott kézzel vezette a ranchot. Tudta, hogyan kell ellátni egy sérült tehenet, hogyan kell alkudni a kukorica áráról, és hogyan kell megjavítani egy öntözőcsatornát. Amit viszont nem tudott, az az volt, hogyan kell megszervezni a vacsorát tizenkét fős asztalnál.

Voltak kérői. Az utolsó, Arturo Salcedo, világossá tette, hogy csak akkor veszi feleségül, ha eladja a szarvasmarhák egy részét, és átadja neki az irányítást.

„Egy feleségnek nem kellene parancsokat kiabálnia a mezőgazdasági munkásoknak” – mondta neki.

Emilia még aznap délután véget vetett a kapcsolatnak.

Attól kezdve már nem várt férjet. De sosem szűnt meg gyereket akarni. Ez a gondolat egyre erősödött, míg végül erősebbé vált, mint a pletykától való félelme.

Az előtte álló férfit Tomás Villaseñornak hívták. Negyven éves volt, nagy kezei, gondosan foltozott inge és egy Moro nevű gesztenyebarna lova várakozott egy kőrisfa alatt.

Tamás otthagyta a kancsót a falon.

– Nem foglak gúnyolódni.

Emilia bárcsak megtette volna. Könnyebb lett volna kirúgni.

– Elfelejtettem, mit mondtam.

– Úgy tehetek, mintha nem hallottam volna.

—Csináld meg

Bólintott, és a pajta felé nézett.

– De mielőtt elmegyek, ellenőriznem kell azt a gerendát.

Emilia franciózta kenőt.

—Jól vagy?

–Javíthatatlan. Egy újabb heves esőzés a tető felét le fogja dönteni.

Tomás ács volt, istállókat, ajtókat és régi házakat javított. Városról városra utazott munkaügyben. Egy bőröndöt, a szerszámait és egy takarót cipelt Moro széke mögött.

Emiliának meg kellett javítania az istállót, 2 karámot és a szélmalmot.

„Maradj 30 napig” – javasolta.

Tomás la miró con una sonrisa apenas látható.

—Munkához?

—Nincs elem

– Nem, ő dicho nada.

Még aznap délután megkötötték az üzletet.

A korábbi művezető szobáját neki hagyták. Az első héten Tomás megjavította a tetőt, kimentette a régi deszkákat, és elnémította a konyhaajtót, ami évek óta felébresztette Emiliát.

A kávét is elkezdte már hajnal előtt elkészítve hagyni.

Emília úgy tett, mintha nem érdekelné.

Doña Jacinta, az asszony, aki Emilia gyermekkora óta gondozta a házat, valóban neki adta.

– Az a férfi úgy főzi a kávét, mintha maradni készülne.

—30 napig van már.

– Ezért mondtam, hogy „mintha”.

Tomás Moro kíséretében dolgozott. A ló már nem volt fiatal, de csendes hűséggel követte. Minden délután, mielőtt kezet mosott volna, Tomás ellenőrizte a patáit, és úgy beszélt hozzá, mintha régi társ lenne.

Emilia citromos vizet kezdett vinni neki a műhelybe. Először otthagyta a kancsót és elsétált. Aztán 5 percig maradt. Aztán 20-ig.

Egyik délután Tomás egy ponyva alatt talált egy törött, porral borított, kerekes, fából készült hintalovat.

– A tiéd volt?

Emília lehajolt.

– Apám csinálta, amikor 7 éves lettem.

– Meg tudom javítani.

-Szóval így?

Tamás felnézett.

– A dolgokat nem mindig azért javítják meg, mert valaki holnap használni fogja őket.

Ez a mondat egész éjjel kísértette.

18-ára Emilia már tudta, hogy Tomás cukor nélkül issza a kávéját, hogy fütyül homokozás közben, és hogy soha nem lép be bejelentés nélkül a házba. Tomás tudta, hogy Emilia utálja, ha hozzányúlnak a számláihoz, hogy esőben leveszi a csizmáját a folyosón, és hogy amikor ideges, ugyanazt a szalvétát háromszor hajtogatja újra.

Aztán megjelent Beatriz Cárdenas, Emilia apjának a nővére.

Guadalajarából érkezett egy szürke szedánnal, sötét szemüveget viselt, kifogástalan ruhát, és azzal a szokással, hogy mielőtt bárkit is üdvözölne, észreveszi a problémákat.

Látta Thomast. Látta az ingét száradni a pajta mögött. Két csészét látott az asztalon.

Evés közben szelíd kérdéseket tett fel.

– Van saját tulajdonú ingatlanod?

-Nem.

-Család?

-Kis.

– Meddig tervez maradni?

Tomás Emiliára nézett.

— Még 12 nap.

Beatriz elmosolyodott.

Azon az estén, amikor Emilia elment megnézni egy ellés előtt álló tehenet, Beatriz elsétált a műhelybe.

Tomás egy apró fafigurát faragott.

– Kérdeznem kell valamit – mondta.

Letette a vésőt.

-Mondd el.

Beatriz mély levegőt vett.

– Ha tényleg törődsz az unokahúgommal, ne kényszerítsd arra, hogy beleszeressen egy olyan férfiba, aki arra született, hogy elhagyja.

Tamás elsápadt.

És a sötét folyosóból, anélkül, hogy bármelyikük is tudta volna, Emilia csak az utolsó hat szót hallotta.

2. RÉSZ
Emilia megdermedt az oszlop mögött.

“Ne kényszerítsd arra, hogy beleszeressen egy olyan férfiba, aki arra született, hogy elhagyja.”

Nem hallotta Tomás válaszát. Egy tehén bőgött a karámból, és Nicolás, az egyik munkás, sürgősen hívta. Emilia csendben távozott, de nagynénje szavai megmaradtak benne.

A tehén nehezen ellett. Tomás néhány perccel később megjelent, még mindig bőrkötényében, és letérdelt a sárba, hogy segítsen. Majdnem egy órán át dolgoztak együtt, amíg a borjú lélegzetet nem vett.