Mire mindennek vége lett, Emilia tetőtől talpig koszos volt.

Tamás elmosolyodott.

– Arturo elájulna, ha meglátná.

Meglepetten nézett rá.

– Honnan tudsz Arturoról?

– Doña Jacinta sokat beszél, amikor kávét szolgál fel.

Emília fáradtan felnevetett.

– Azt mondta, hogy egy nőnek nem szabad állatok között lennie, és nem szabad parancsokat osztogatnia.

Tamás egy zsákon törölgette a kezét.

– Nagyon rossz látású ember volt.

-Mert?

– Mert aki itt lát, az tudja, hogy ez a hely azért működik, mert te irányítasz.

Emilia egyszerre érzett valami fájdalmasat és édeset. Az a férfi nem akarta átvenni a helyét. Úgy tűnt, csodálta őt éppen azért, mert elfoglalta azt.

Azon az estén órákon át beszélgettek a folyosón. Tomás elmesélte neki, hogy évekkel korábban eljegyezte magát egy Verónica nevű moreliai nővel. A családja túl szerénynek tartotta. Szereztek neki egy adminisztratív állást, és arra kérték, hogy hagyja ott az asztalosmesterséget.

„Három hónapig bírtam nyakkendőt hordani” – mondta.

– El sem tudom képzelni.

– Én sem tudtam. Ezért mentem el.

-Neki?

– Először az irodából. Csak később tőle.

Veronica azt mondta neki, hogy szereti, de szüksége van egy „előkelőbb” férjre. Tomas megtanulta, hogy valaki mondhatja azt, hogy „szeretlek”, és közben arra kérheti, hogy ne legyél önmagad.

Emilia megértette, miért utazik.

– Így senki sem kérheti tőle, hogy megváltozzon.

Tomásnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– És senki sem rúghat ki egy olyan helyről, amit sosem neveztem magamnak.

Mindketten csendben maradtak.

Emilia már majdnem elmondta neki, hogy Remény is az övé lehet. Aztán eszébe jutottak Beatriz szavai.

Egy férfi, aki arra született, hogy elmenjen.

Nem szólt semmit.

Másnap Beatriz visszatért Guadalajarába. Mielőtt beszállt volna az autóba, megölelte Emiliát.

— Vigyázz a szívedre.

– Tudom, hogyan gondoskodjak magamról.

Beatriz bűntudatosan nézett rá, de nem magyarázkodott semmit.

A hátralévő napok elviselhetetlenül rövidek lettek.

Tomás befejezte a malmot. Kijavította a karámokat. Felújította Emilia fa hintalovát, és új kerekekkel feltette az ebédlőben egy polcra.

27-én egy vihar letépett egy fémlemezt az istállóról. Tomás felmászott az esőben, hogy rögzítse. Emilia rákiáltott, hogy jöjjön le.

– Az várhat!

– Ne a lovakat!

Egy széllökés megremegtette a létrát. Tomás elvesztette az egyensúlyát, és alig több mint 2 méter magasból zuhant le.

Emilia futott, azt gondolva, hogy eltörte a hátát.

Szerencsére csak a válla sérült meg és a szemöldöke sérült meg. Míg a falu orvosa négy öltéssel összevarrt sebet, Emilia jéghideg kézzel mellette maradt.

–Ne csinálj még egyszer ilyen hülyeséget!

– Moro bent volt.

– Kiiktathatnám Morót.

– Te tartottad az ajtót.

Néma maradt.

Tamás ránézett.

– Nem hagyhattam, hogy egy fémlemez ráessen.

Azon az éjszakán Emilia rájött, hogy már nem akar 30 napot, sem egy kétségbeesett megegyezésből született gyermeket. Azt akarta, hogy Tomás az asztalnál, a műhelyben vitatkozzon régi szögeken, és kávét főzzön pirkadat előtt.

De a 30. napon megtalálta a bőröndöt az ajtó mellett.

– Úgy lesz?

– Ez volt a megállapodás.

— Az ajánlatok módosíthatók.

Tamás összeszorította az állkapcsát.

– Nem mindig ajánlott.

– Mindezek után ezt gondolod?

Olyan fájdalommal nézett rá, amit Emilia elszántságnak vélt.

–Szerintem megérdemelsz valakit, aki tudja, hogyan kell maradni.

– Nem azt kérdeztem tőle, hogy mit érdemlek. Azt kérdeztem, hogy akar-e maradni.

Tamás túl sokáig várt.

A Beatrizzel folytatott beszélgetés ismét lecsapott rá: Emilia szenvedett, neki nem volt otthona, nem volt földje, és fogalma sem volt, hol lesz egy év múlva. Milyen jogon kérheti tőle, hogy kockáztassa az életét egy olyan férfiért, aki hozzászokott a távozáshoz?

„Az akarás nem mindig elég” – mondta.

Emília hátrébb lépett.

– Akkor menj el.

Tomás csendben nyergelte Morót. Doña Jacinta a konyhából sírt, anélkül, hogy bárki is látta volna.

Mielőtt felült volna, Emiliára nézett.

– Köszönöm, hogy helyet adtál nekem erre a 30 napra.

–Munka volt. Már kifizették.

A kifejezés kegyetlensége jobban fájt neki, mint neki.

Tomás anélkül távozott, hogy megfordult volna.

Egy órával később Emilia belépett az ebédlőbe, és a felújított kis ló mellett egy második alakot talált: egy apró gesztenyebarna lovat, fehér csillaggal a homlokán.

Volt alatta egy cetli.

„Annak a gyereknek, aki egy napon léptekkel fogja betölteni ezt a házat. Remélem, az apjának lesz bátorsága maradni.”

Emilia háromszor elolvasta az utolsó sort.

Aztán felnézett az üres útra, és rájött, hogy valami nincs rendben.

3. RÉSZ
Emilia 4 napig próbálta meggyőzni magát, hogy az üzenet semmit sem jelent.

Nem működött.

A csésze, amit Tomás használt, még mindig a polcon volt. Moro már nem nyerített a karámból hajnalban. A malom tökéletesen forgott, és ez bosszantotta. Minden javítás arra az emberre emlékeztette, aki mindent működésben hagyott, kivéve őt.

Doña Jacinta figyelte, ahogy a nő két személyre kávét készít, immár harmadik reggel egymás után.

– Az a férfi nem azért ment el, mert már nem akart itt lenni.

Emilia letette a kávéfőzőt.

– Meghozta a döntését.

– Vagy valaki segített neki elvinni?

Mielőtt Emilia válaszolhatott volna, Beatriz szürke szedánja megjelent az úton.

A nagynénje egy kosár édes kenyérrel és egy mosollyal jött le, ami eltűnt az arcáról, amikor meglátta unokahúga arcát.